Két dolgot szeretnék előre bocsátani. Először is, azon konkrét – pozitív vagy negatív – dolgok kapcsán nem fogok véleményt kifejteni, melyeket már egyik vagy másik oldal megfogalmazott a vitáról. Másodszor pedig, igyekszem annyira szárazon beszélni a történtekről, amennyire csak lehet, lévén túl könnyen rásüthető a stílusomra, hogy nem kritikát gyakorlok, hanem kötekszem, meg egyébként is: mit tettem le arra a bizonyos mesebeli asztalra? Persze “neked is megvan a lehetőséged saját eseményt rendezni profibb körülmények között”, ez így van, még bármi lehet.

Ami jó volt

Szegeden valóban precedenst teremtő alkalom volt ez május 9-én. Ritka a vita, a nyílt vita pedig még annál is ritkább, főleg vidéken. Legyen még sok ilyen (csak ne ILYEN legyen), hiszen én is azért kezdtem el követni anno a Progresszort, és azért alakult meg az abstand is, mert feltétlenül hiszek, és hiszünk az önszerveződő civil, értelmiségi megmozdulásokban, amik valódi elvek mentén szerveződnek és nem válnak Momentum Mozgalommá.

A nagy számban megjelent közönség, bár ez nem a felek érdeme, de jól példázza mennyire áhítja a társadalom, és főleg az ifjúság a nyílt vitát.

Jó volt, hogy eljöttek a Mi Hazánk Ifjai és képviselték értékrendjüket. Én is azt hittem, hogy nem állnak majd ki. Kellemes csalódás. Az ilyen apró dolgok is hatalmasak 2019-ben, főleg Magyarországon.

Ami nem volt jó

A vitát megelőzően minkét fél három témát ígért megvitatni a közönség előtt:

„- A Mi Hazánk Ifjainak szegedi akciójának morális helyénvalósága

- A (szélső)jobboldalon sokat emlegetett normalitás mibenlétének kérdése

- A heteroszexualitástól eltérő szexuális irányultsággal rendelkező személyek növekedő elfogadottságának lehetséges következményei.„

Ezek közül csak a normalitás kérdésének kétpólusú, „DEIGEN! – DENEM!” típusú, acsarkodásba hajló tárgyalására került sor. Ez így nem volt valódi vita. A felek felkészületlenül ültek le egymással szemben, amit sajnos nem engedhet meg magának egy nyílt vita egyik résztvevője sem. Ilyen esetben nem a társadalmi párbeszéd építése, inkább a NER által nagyra tartott polarizálás történik. Számomra úgy tűnt, hogy mindketten az elkötelezettségüket és identitásukat helyezték „all-in”-ként az asztalra, érvek helyett. Nettó ego-ból nem lehet vitázni, mert akkor könnyen a szofisztikált, mégis üres és főleg érdemtelen „kurvaanyázás” veszi át a főszerepet.

És ha már érvelés: túl gyakori volt a „de hát most nem ez a téma” típusú menekülőmondat. Ez nem saját mederébe tereli a vitát, főleg nem, ha a tapasztalt gyakorisággal hangzik el, hanem csak megakasztja azt. Egy vita esetében nem baj, ha némileg mellékágakra terelődik a téma, hiszen amíg adott diskurzuson belül marad lehetőséget nyújt érdemi gondolatokat megfogalmazni a téma más aspektusai kapcsán is. Ne vessük ezt el! Legközelebb, javaslom egy moderátor alkalmazását, ő majd vigyáz erre.

A közönséggel folytatott interakció nevetségesen bugyuta volt. Tudták a felek a kötelezőt, hogy a végén meg kell hallgatni a hozzászólókat. Ez nem elég. Nem csak meghallgatni kell őket, hanem minden esetben reagálni is a mondanivalójukra, nem csak annyival, hogy „Köszönjük, következő!”* Nem számít, ha kicsúszik a vita az időből, hiszen még szinte mindenki zárásig maradt a Grandban, ha meg a kamera lemerül, hát nagy ügy. Mindenki véleménye arany, főleg, ha több konstruktív gondolat hangzik el a közönség részéről, mint egyébként a bő másfél órás vitában.

Mivel csütörtök óta leginkább csak a Progresszor közölt posztokat a vita kapcsán (kivéve a Mi Hazánk Ifjainak kórházi ágyfestése, és a beteg gyerekek megajándékozása játékokkal a vita másnapján), ezért most Boldog István Dávid állításaira reagálok, illetve, mivel az ő nyilvánosságban folytatott munkásságát követem, ezért az ő teljesítményét értékelem. Továbbá, mivel egyik posztjában sem konkretizálta, milyen hibákat vett tudomásul, ezért összeszedek mindent, hátha mondok valami újat:

1. Az, hogy ez volt az első nyílt vita, nem kifogás. Persze van hová fejlődni és ezt te is érzed, de a felkészületlenségre nincs mentség, még az sem, hogy sok mindent kell kézben tartani. Vannak, akik segítenek neked, kérdd meg őket és a vitára koncentrálj, készülj fel!
2. Nem engedheted meg magadnak, hogy olyan érvek hagyják el a szád, hogy „Én szerveztem a vitát.” vagy hogy „Nem a témáról beszélünk”, mikor kényelmetlen a színpadon ülni és érvelni, állni a sarat.
3. Azt a kijelentést a végletekig elutasítom, hogy az este után, minden hiányosság ellenére többek lettünk. Ez nem igaz. Mint mondtam, megraboltátok a vitát és mindketten az egótokat használtátok észérvek helyett, mert azt hittétek, hogy ez elég. Hát nem. Kurvára nem elég. A szellemi hátország nagyon kevés, ha nincs mögötte önálló gondolat. És igen, akkor is kevés, ha az a hátország a Toroczkai Laci vagy a Puzsér Robi. Továbbá a haverokkal folyatott szalonpolitizálás soha senkit sem készített fel egy vitára. A hangsúly a szalonpolitizáláson van. Nagy a különbség aközött, hogy a vita után többek lettünk, és aközött, hogy a vita után nem lettünk kevesebbek. Én inkább ezt utóbbit érzem.
4. A közönség szórakoztatása a legutolsó szempont, amit egy nyílt vitánál a színpadról figyelembe kell venni. Senkit nem érdekel, ha néhányan kivonulnak. Az igazi vita önmagával tarja fent a figyelmet, a vitapartnereknek nem kell bohóckodni (ez a kifejezés itt szimbolikus, bohóckodás nem történt, a kifejezésre juttatás érdekében van itt), ez nem bulvár.
5. A beígért témákat az adott időkeretben mind meg lehetett volna vitatni érdemben. Kell a moderátor!
6. Továbbá fenntartom, hogy a vita okát képező március végi esemény valóban nem a homoszexualitásról, vagy a normalitásról szólt, legfeljebb csak látszatra. Véleményemet, hogy miről is van szó ezesetben, egy korábbi posztban, a „Hétfő reggel márciusi ifjai” címmel olvashatod. Itt újra visszatér a felkészültség kérdése: biztos vagyok benne, hogy sem te, sem Csongor, de még a közönség sem nézte vissza egyszer sem a vita előtt közvetlenül a kérdéses videófelvételt. Ezt bizonyítja az is, hogy szó sem esett az olyan kijelentésekről, hogy azért fejezzék be a filmnézést a jelenlévők mert az egy pártrendezvény, és majd a Mi Hazánk Ifjai megmondják, hogy mit szabad.

Nem tudok és nem is akarok sem frappáns, se jópofa, se jelentőségteljes befejezést ideírni, ezért elhazudom a nyitóbekezdésemet, és egy szubjektív, de őszinte véleménnyel zárok: rosszra számítottam, de azt is sikerült alulmúlni.

*Nem a saját sértettségem beszél belőlem. Persze meg vagyok sértődve, de nem azért, mert a hozzászólásomra nem reagált sem a Csongor, sem a Boldog Pista, hanem azért, mert megrabolták a vitát, amibe látszólag mindketten a legnagyobb mellszélességgel álltak bele.

A diskurzus, a vita testén az elmúlt 30 év komoly sebeket ejtett. Az alapvetően a rendszerváltozás vérfertőző környezetében fogant magyar közbeszéd szekrényben nevelte torz gyermekként, s csak az esetek kevés százalékában engedte a fényre. Az egyik vagy a másik oldal nap mint nap gyalázza újra azt a szentséget melyet egykoron a jelentése takart, minek köszönhetően identitásunkat újra fogalmazva álhattunk fel az asztaltól tudva, hogy lényegünket tekintve egyek vagyunk. Nem az acsarkodás kell, és nem a saját igazunk egóból történő áttolása. Nem a másik megszégyenítése kell, és nem a szektánknak való megfelelés. Nem a túlszofisztikáltság kell, és nem  a sztenderdnek megfelelő nyelv használata. Nem az kell, hogy mindig igazunk legyen, és nem az, hogy az esemény végeztével a tömeg tetején úszva hagyjuk el a termet. Az kell, hogy a másik igazát keressük. Az kell, hogy érzékenyen a világra és a másik személyére, a mélyben alámerülve keressük meg annak okát, hogy mit miért, hogyan gondol, és így jussunk el a felvetett probléma orvoslására törekvő alternatívákhoz. Az kell, hogy világainkat közelebb hozzuk egymáshoz, az arroganciát elfeledve az óvó szeretet jegyében. Mindenki fontos. És ha nincs igazam? Kurvára szar, de a vita tárgya sokkal fontosabb mint az én. A vita intézményét alapjaiban kell újjáépíteni. (Balogh Gergő)

Lazanyecz György