A tanári szakmát az egyik legnemesebb hivatásnak tartom, gondolom magától értetődő okok miatt. Ezért is szeretném megosztani tapasztalataimat, kik is azok, akik úgy döntenek, életüket az oktatásnak és nevelésnek szentelik. A pedagógiai pályát megfigyeléseim alapján alapvetően három archetípus választja.

• Anyukám azt mondta, hogy felső oktatás
  Emberünket a hormonokból, majd felépített presztízséből fakadó exhibicionizmusából eredendően a gimnáziumi éveit aranykorának könyvelheti el. Nem igazán foglalkozott tanulmányaival, de az amúgy nevetségesen egyszerű érettségin elértekkel összekapart majdnem 320 pontot, amiért kapott is egy kis zsebpénzt az új tetoválására, melynek felét drogokra és Sziget bérletre költött. Ez pontosan elég ahhoz, hogy felvegyék a tanári karra.
  
  
• Ambíció pantomim
  Eminens diák, aki mindig a legjobbat nyújtja, kivéve ha bármi olyasmiről lenne szó, ahol meg kéne szólalni. Testnevelésből is megkapta az ötöst, hogy ne rontsa el a kitűnő bizonyítványt. Sajnos a szocializálódás teljes hiánya azt hozta magával, hogy semmiféle perspektívája nincs a világról. A pályaválasztás fenyegető nyomása  alatt azt a kétségbeesett döntést hozta, hogy a két kedvenc tantárgyát fogja tanítani.
• Retardált
  Annak ellenére, hogy a magyar oktatási rendszer kínosan elmaradott, hogy minden tanárán látta a megkeseredett kiégettséget, hogy a fizetés nevetségesen alacsony pályakezdőként és utána sem túl fényes, hogy a képzés 6 éves, hogy az új rendszerben már otthoni robot munkát kell végezni, hogy az egyetemen teljes mértékben irreleváns dolgokról tanul majd, hogy a jövendőbeli diákjainak generációja valószínűleg még nagyobb fasz lesz, mint amik mi voltunk (pedig az se volt kutya), hogy még a szülei sem igazán preferálták az ötletet... nos, ő tanár szeretett volna lenni. Ez a legszűkebb kategória és én ide tartozom. Én hülye szerencsétlen baszadék.
  
  -KM