Néhány nappal ezelőtt, egy különösen melankólikus reggelen nagynehezen rávettem magam, hogy bemenjek az iskolába. A villamoson észrevettem, hogy Szegednek is lesz mélabús elnyúlt tekintetű szeme. Valami olyasmi mint a Deák Ferenc téren Budapesten, a Deák szeme, vagy mint Londoné csak ez éppen itt Szegeden. Gondoltam micsoda kormány mutyi már megint, és a fejemben már tapsolt is a gorilla szinte kissé már-már örvendezve vezető atyáinknak, hogy micsoda tehetség kell ahhoz, hogy banánhéjakat dobáljunk az egész ország elé, hogy polgárai megcsússzanak rajta de ne érezzenek semmit az esésből.
Amellett, hogy nem értettem, hogy minek ez a fényűzés kicsiny városunkban a szegényes egyetemistáknak és a szorgosan dolgozó lakóinak akiknek valószínűleg nincsen kettő ezer forintja fejenként arra, hogy kedvesükkel magasabbról nézzék a nagy végetnemérő semmit és enyészetet, rengeteg gondolat futott át bennem. Mi lenne ha egyszer meglazulnának a tartócsavarok és a szem elkezdene gurulni? Talán pont a Grand Café felé venné útját és elsodorna bennünket miközben a mindennapi elvárások iránti dühünket próbáljuk éppen kiadni egy koncerten és akkor tényleg viszlát örökre megfelelés. Vagy a Múzeumkert felé gurulna a hatalmas pusztító óriás és célba venné a kedvenc padom ahol az unalmas nyári délutánjainkat tettük izgalmasabbá egymás társaságával, néhány gyengéd ujjmozdulattal megtekert cigarettával, és frissen felbontva szisszenő hideg söreinkkel. Lehet pont ott ülnénk és eltaposna minket is a lelketlen fenevad nem törődve a jövőnkkel és a céljainkkal, majd belegurulna a Tisza medrébe és ki kell majd emelni azt is mint a nemrég felfedezett belesűllyedt tank járművet. De mindezzel senki nem foglalkozna, hogy kínhalált haltunk én és a barátaim. A televízió attól lenne hangos, hogy a sorosbérencek, vagy a György által toborzott menekülthadsereg meglazította a mindent látó szem tartóoszlopait ezzel hatalmas pusztítást idézve elő a város szívében mint valamiféle káoszbrigád.
Vagy mi lenne ha a másik irányba indulna meg a fémmonstrum? Akkor talán elindulna a Mars tér irányába lerombolná az egész pályaudvart, és akkor jajj nektek buszok, jajj nektek hazautazni vágyók! Ezután a Pultz utcán gördülne végig a gyilkos és ösvényt vágna rajta. Eltűntetné a beleégett lábnyomaimat amik egy gondosan végigtombolt éjszaka utáni hazautamat rajzolják le egészen a Károlyi Mihály Kollégiumig. De kár volt megemlítenem második otthonom hiszen lehet, hogy ezzel festettem most falra az ördögöt. Persze nem úgy tiporná el ahogyan eddig minden mást, hanem először csak a felét vinné el és az egész úgy omlana össze mint a jól ismert ikertornyok amiknek a létezésük már csak a múltté az a bizonyos szeptember óta. Az omladozó törmelék és beton maga alá temetne engem és mindenkit akivel itt együtt éltem, mulatoztam, nevettem és zokogtam.
Bármerre is venné az irányát a halálos látópörgettyű én mindenképpen áldozatául esnék. Kivéve talán akkor nem, ha éppen valamelyik kocsmában, a Göncz Árpád sétánynál tengetnénk jelentéktelen perceinket és az italjaink mögül kikandikálva néznénk végig, ahogy összeomlik körülöttünk a város ahol élünk és vele együtt minden emlékünk, és hogyan lesz a robogó halál martaléka minden szerettünk aki az útjában áll. Csak bambán ámulnánk, hogy mit művelt az óriáskerék ami tetejéről már premierplánban élvezhettük a 2018-as Adventi vásárt. Szóval mélyen tisztelt elnökúr, tisztelt képviselőtársam, boldog karácsonyt kívánok!
Sz. M.
