Szertartás. Van valami mélyen gyötrő, és egyben furcsán csodálatos a késő őszi esték dohány rituáléjában. Anno szertartásszerűen műveltem, magamat áldozva fel ezzel az önsajnálat oltárán, hagyva, hogy a múlt démonai átjárva testemet ezer darabra tépjenek, abban a külső szemlélő számára megközelítőleg tíz percig tartó, ám legbelül igazából véget nem érő pillanatban. Mikor az éjszaka sötétje, mint csalfa szerető ölel körbe, s jeges tekintete a fagy, az ember bőre alá kúszik, nincs menekvés. Megtekerem cigarettám és halk léptekkel az ajtó felé indulok. Óvó gondossággal fordítom el a kulcsot, hogy meg ne sértsem a ház lakóinak álmát. De nem miattuk. Ez is csak rólam szól, hiszen bánatom oly magasztos, tiszta hűs forrás, minek megosztására ők nem méltók. Kimegyek, és bámulom az éjszakát.
Ma már ez máshogy van. Nem történik semmi. Kint, a sötétben már nem ragadnak el az árnyszerű gondolatok, nincs “mit?”, nincs “hol?” és nincs “kivel?”. Minden a helyén van. A napi sérelmek feloldódnak a gondolatban. Motivációik tükrében megmutatkozik igazi arcuk, s számvetésre kész állapotba kerülnek, vagy kerülök, mindig igény szerint. Elmarad a harag, az elégtétel vágya. Ki ellenem követett el valamit, azt pusztán mélabús részvéttel nyugtázom, hiszen sérelmei alatt nyomódó gyémánt élete szamszárájából kikerülni így nehéz, s félő, hogy a sok szenvedés és viszontagság eredmény, az intakt tiszta ember, örökre a mélyben marad.
Talán a derű az a hely, ahol ilyenkor állok. Az a tiszta és stabil pontja a létezésnek, ahol a külső és belső világ viharai, jó és rossz mozgató erői egyszerre nyugszanak meg, és simulnak bele a mindenségbe, egy olyan sötét éjszaka, ahol az ember egyedül van, de nem fél. Azt szokták mondani, hogy a világon a legbiztonságosabb hely az, ahol az ember szeretettel van őriztetve. Ha talál valakit, akinek puszta lényéből is a paradicsomi meleg gondoskodása árad, s kinek puha angyal szárnyai a legkisebb szellő moccanásától is védenek. Talán. És mi van akkor, ha a sötét éjben hátat mardosó jeges érintés nem más, mint Isten keze? Mi van akkor, ha a talpat szúró kemény beton az isteni tenyér, mely gondviselésében tart, s igaz valósága csak akkor tárul fel, mikor az ember elfogadja, hogy rajta kívül nem létezik más? Talán.
A buddhizmus dekonstruktív szemlélete sokáig értelmezhetetlen volt a számomra. Most sem állítom, hogy bármit is megértettem volna belőle, de az a létértelmezési filozófia, amelyhez ennek szálain jutottam el, igen kielégítő a számomra. Elgondolásom szerint, az ember olyan, mint a görcstől ökölbe rándult tenyér, aki az életből mindent, de mindent ki akar szorítani, hogy aztán azt saját javára fordítsa. Ragaszkodása a dolgokhoz oly keservesen erős, hogy ujjai közül kiszorít mindent, mi élet, s öklében végül saját magát fogja. Amint az ember rájön, hogy nincs kezében semmi, és még a semmi se, a tenyér kinyílik, s esélyt ad a szellő hűs selyem érintésének. Kezét mások felé nyújthatja, vagy elkaphatja a felé nyúló kezeket.
Erről szól minden, ez a semmiről való tudás. Akkor igaz, ha az ember tisztában van a helyzet súlyosságával, és a felismerés keltette nagy felelősséggel. Ha ez a tudás megnyilatkozik, nyelvéről nem a cinizmus bűzös lehelete, torkából nem vészmadarak szűnni nem akaró károgása árad. Morálja nem a nihil, az önsajnálat vagy az elégtétel, nem bújik élethazugságok, vagy nagyívű gesztusok mögé, amiket aztán pofán röhög. Az igaz szó, a semmiről való megnyilatkozás az óvó szeretet, melynek hatalma akkora, hogy a legsötétebb éjszakán sem engedi, hogy eluraljon a félelem.
BG
