Otthon
Gyűlölöm, amikor bedugom a porszívót, majd egyből erőszakosan zúgni kezd. Valaki előttem lusta volt megnyomni a gombot, ezzel elvéve tőlem annak örömét, hogy én nyomhassam meg azt. Ekkor a gépet le kell állítanom, kihúznom, visszadugnom, bekapcsolnom és a takarítás után újra leállítanom és kihúznom, hogy –ha esetleg következőnek is én porszívóznék– ne kelljen ezt az ocsmány procedúrát újra végigjárni. Ez nem rögeszme, csak szeretem megnyomni a gombot. Még csak nem is annyira, mert utána porszívózni kell. Csak ne vegyenek el tőlem semmit.
A vizsgaidőszak közepette mindig elveszik tőlem a reggeli zuhanyzás örömét. Egy éjszaka végigtanulása után minimum egy hétig nem alszom normálisan. Ekkor föl kell kelnem az erőszakos sötétségre, végig kell virrasztanom az éjszakát, megvárnom, míg felkel a nap, le kell zuhanyoznom. Leállítani, kihúzni, visszadugni, bekapcsolni. Újra leállítani már nem tudom, csak kihúzni a dugót. Alszom. Amíg a gomb nem okoz akkora problémát, hisz több mint valószínű, nem én fogok takarítani legközelebb; ez esetben mindig én kelek fel.
Felkelek arra, hogy anyuka horkol. A kutya nincs itthon, szóval apám elment bakternak. Ráz a hideg és fent van a gyomorsavam. A konyhában fekete teát készítek. Négy cukor és lassan hozzáöntött tej. A fejjel lefelé terjeszkedő gombafelhő lassan beteríti az áttetsző kókadt égboltot, földet érve pedig terjeszkedve színezi füstbarnára azt. Ekkora már teljesen világos, nem buktatott meg Gotlied Gábor matekból, nem szeretkeztem egy lánnyal, akit nem is ismerek, de gyakran látom a villamoson; nem törtem be az orrom egy szakállas agresszív ember megfejelése során, aki inkább egy gyantát könnyező fenyőfa volt az óvodám udvarán, a többit pedig elfelejtem.
Felveszem a buggyos, rozsdavörös mackóm. A Cuni mama hozta még olaszból Kádár idején, aztán meghalt csontritkulásban mikor úgy négy éves voltam. Magamra húzom még apám belül bundás, szürke, terepmintás klumpáját meg a télikabátomat, amit feltűrök könyékig; kimegyek fáért. Kitapogatom a félbehasogatott akácrönköket és az alkaromra rakok négyet. Ahogy a szilánkok belenyomódnak a húsomba, eszembe jut, amikor egyszerre törtem el mid két kezem hetedikben. „Fiam, te balfasz vagy. Kétkezi munkából nem fogsz megélni. Tanulnod kell.” Apámmal ritkán beszélünk, de akkor mindig valami olyat mond, ami elhelyez az életben. „Nem kéne most már elkezdened sportolni?” „A puncinál nincs nagyobb találmány a világon.” „Ha buzi leszel, nem csak kitagadlak, de meg is öllek.” „Bazdmeg, nehogy belőled is egy mocskos büdös szemétláda kommunista legyen.” A kandallóban négy napja ég a tűz, mert éjszakánként életben tartottam. Le kéne hamuzni.
Belenézek a tükörbe, konstatálom, hogy ezzel semmi kedvem foglalkozni. A bajszom belelóg a számba, a hajammal meg lehetne kenni egy karéj kenyeret, az arcomon a borosta és a szakáll közti senkiföldje uralkodik, kitüremkedik a szőrös pocakom. Mondjuk az már egy jó ideje. Visszafekszem az ágyamba. Megnézem a laptopomon, kinek az üzenete nem érdekel éppen, egy pár videót YuoTube-on, amik szintén nem érdekelnek meg a Macskafogót. „Fiam, te balfasz vagy. Kétkezi munkából nem fogsz megélni. Tanulnod kell.” Beteszem a tízórányi viharos esőt, beletúrok vállig az irodalomelméletbe. Pár óra múlva realizálom, hogy megint a tetves, kurva feminizmust kell magolnom. Anyuka horkol.
Kimegyek az utcára. Olyan négy óra körül lehet, mert a süketnéma hátsószomszéd befordult a sarkon a zöld, női vázas biciklijén, amin meglepően sok hulladékot tud egyensúlyozni. Az ikerházunk másik fele felől égett bakelitszag nyüszít. Előttem a játszótér. Körben a villanyoszlopok itt-ott pihennek, másutt lustasárgán passzírozzák ujjlenyomataikat a nyirkos aszfaltba. A teret magas kopasz nyárfák őrzik, amiket, mint feleségük takarja be a reflektorfény, nehogy megfázzanak a hosszú műszakban. A lelketlen színes uniós csúszdák, mászókák és hinták… nos, nem igazán csinálnak semmit. Van rajtuk néhány felirat, ki mennyire szeret kit, meg jó pár fasz. Hiányzik a régi vaskakas, amin lefele lógackodva megtelt a fejed vérrel. A hinta, amin kampós lánccal tudtad bekötni magad, ami alatt nem homok volt, hanem kitaposott, kemény föld. A piros torony, amin versenyt másztunk. A libikóka, amin az egyik barátomnak –akinek a nevére sem emlékszem– eltörött a farkcsontja. A szomorúfűz, amin hőscincért lehetett fogni. Az, hogy nem volt kerítés, mégsem ütöttek el soha senkit. A steril játékok mellett a streetball pálya és két pad, előttük szotyolahéj-óceán. Ez mögött a focipálya, ami kétszer három vasrúdból áll. És a szánkódomb. Ez az egyetlen, amihez nem ömlengős nosztalgia köt, hanem igazi, tiszta szeretet.
Történelmünk van. Anyuka mesélte mikor apámmal és nővéremmel először vittek fel és állítottak bele a negyven centis hóba. Én pedig csak álltam, nézelődtem, nevettem, lubickoltam a kétszer végtelen fehér nemlétezésem közé ékelődött életben. Gurultam le róla biciklivel és fekve. Csúsztam le szánkón, bobon, és fekete kukásszatyron. Haraptam el úgy a nyelvem, hogy piros pöttyöket hagytam hazafelé a hóban. Ez a domb volt az egri vár, én meg hol török, hol magyar. Kifeküdni napozni a lágy fűbe. Lányokkal beszélgetni és csókolózni. Másnapos mámorban egy utolsó cigarettára megállni mögötte a legjobb barátaimmal, mikor hazaérünk a Balatonról. Részegen, vérző térdel és könyékkel csendesen zokogni. Négylevelű lóherére akadni.
A körmöm alá szorul a dohánypor, amit a zacskó sarkából kell kikönyörögnöm. Gondolkozás nélkül tekerem meg a cigarettám és gyújtom meg a domb legtetején. Esni kezd, amitől már nem is lehetne varázslatosabb Baja. Egy lány jut eszembe, akinek másfél hónapja még verset írtam. Undorítóan szerelmes voltam belé. Nem emlékszem mikor múlt el. Nem emlékszem milyen volt szeretni, csak hogy nagyon fájt. Megbaszhattam volna, de két liter kevert után nem állt fel a faszom és elzavart. Nevetnem kell. Most először nevetni és felszabadulni és nem beleroskadni a szégyenbe és azért mégis egy kicsit, mert ezen nevetek. A széles mosoly miatt felszakad a bőr az alsó ajkamon. Boldog vagyok, mert szép volt. Szép volt, mert igazi volt. Visszaérve anyuka horkol. Édesen, önfeledten, irigylésre méltóan. Leülök az előszobában és hallgatom a kályha tompa fényénél. Az jut eszembe, mikor az újszülöttet az anyja mellkasára fektetik, hogy hallja a szívverést.
Megéhezem. Tojást főzök, szalonnát sütök. Elfogyott a kenyér, úgyhogy hét óráig mégsem leszek éhes. Apám hazaér, kiteszi a kutyát a kocsiból, köszön, lepakol néhány dolgot, tovább indul a piacra melózni. Anyuka felkel és hunyorogva, sírós hangon jegyzi meg, hogy már megint kiforgatom a világot.
A sarki boltban csókolommal köszönök Kati néninek. Előttem egy cingár, festékes munkásruhás férfi kér egy sajtos pogácsát és 3 szilvát meg 1 barackot, mert elfogyott a szilva. Ahogy kilépek a kiló kenyérrel a hónom alatt, az ajtó mellett a férfi a második szilvát kezdi meg a biciklijére támaszkodva. Jó látni mennyire kisfiús az izgalom az arcán. Neki most indul a nap, láthatóan alig várta. Hazafelé megpillantom a kiürült árukészlet egy részét eldobálva éppen a szilvafánk alatt. Mint mesebeli termések csillognak a feszéjező hajnal vigyorában. Minden esetre össze kell szedni, amikor legközelebb füvet nyírok.
Kimerültem. A kádban ülve zuhanyzom. A víz lassan emelkedik fázós lábszáram fölé, ahogy hosszú percekig csak a fejemre irányítom a sugarat. Az ujjperceimben érzem a pulzusom. Magam elé meredve ostorozom magam, mi minden teendőm van még, de ezzel csak alvadt magányomat kaparászom. A gőztől nehéz a levegő. Egy molylepke haldoklik egy csepp vízben. Az alsó ajkam közepén tátongó seb fém ízű. Alaposan megmosakodom, megtörülközöm, kihúzom a dugót.
KM
