Amióta a gondviselő iránymutatás rávezetett a Facebook Szent Biblia csoportjára, teljesen megváltozott az életem. A Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek ereje, mely jobbára csak a csoport nevét szentesít, oly mértékben vette át az uralmat nem csak a hírfolyamom, de már a készülékeim fölött is, hogy a telefonom zára is már csak akkor old fel, ha keresztet vetek előtte. Írásom eredetileg a “Jézus, mint a motivációs trénerek atyja” címen jelent volna meg, koncepciója szerint összevetve az antikrisztus Szabó Péter oldalán található motivációs posztokat a Szent Biblia csoport posztjaival és kommentjeivel. Ám mivel a téma összetettebb, mint gondoltam, így a konklúzió került kurvanagy clickbait jelleggel a cím helyére.

Tehát. A bigott képmutatás a felvilágosodás előtti sötét vallásosságig vezet vissza. A hányingerkeltően giccses képek lehetnének pusztán az egyszeri ember rossz ízlésének manifesztumai is, ám amit a komment-mező rejt, az a latin nyelvű igehirdetés évszázados hagyományaiban gyökeredzik. Az adott passzusra való érdembeli reflektálás, értelmező, ne adj Isten (de, adja az Isten!) kritikus megnyilvánulás, az igének a modern életbe, a gyakorlatba való átültetésére vonatkozó bármilyen eszmecsere, vita ugyanis elmarad. Az inkvizíció szívét melengető egyetértés kifejezését az esetek kilencven százalékában egy “Amen” jelzi. A fennmaradó tíz százalék is a középkor jegyében telik, az ellentmondást nem tűrő tömeg egy emberként küld a mágjára minden eretneket mindaddig, míg a szentszéki moderátor a kiátkozás mellett nem dönt.

A humanizmus, az emberközpontú gondolkodás csírái a krisztusi tanításból erednek. Mikor az anyanyelvű fordítások révén a nagyérdemű is megértette azt, hogy mit jelent, hogy az Isten a saját képére teremtette az embert, talán akkor változott meg minden. Számtalan hitvita nyert ezzel teret, s a vallásról való gondolkodás már nem csak egy szűkös elit kiváltsága volt. A polgárrá válás folyamatának kezdetét is ehhez a pillanathoz kötném, mely inkább értelmezendő egy időfeletti szakrális dimenzióban, mind a tényleges történelmi idő vonalán.

A vizsgált vallási közeget azonban a legkisebb polgári attitűd sem jellemzi. Az öngondoskodás és a felelősségvállalás nüansznyi szikrája sem fedezhető fel abban a viselkedésben, mely mindenki feje felett pálcát tör aki megkérdőjelezi, esetleg mást gondol a világról. Online keresztes hadjáratok során indul hát önnön valóját megkeresni az élet súlya alatt megroskadt keresztény.

-    De atyám, honnan tudjuk, hogy ki a pogány és ki a keresztény?

-    Öljétek meg mindet, majd Isten kiválogatja az övéit!

A konklúziót, mely szerint lelkiszegény emberek önsegítő csoportjáról van szó, akik a felelősséget Istenre vagy az ördögre kenik, ám tudván tudva hogy jó emberek mindvégig kitartanak Uruk mellett, egy kicsit sekélyesnek tartom. A magyar történelem zivataros századai, a rendszerváltozás előtti évtizedek és az, amerre mai korunk tart, nem engedi felnőni az embert. Függőségre kondicionál miket a kor, ezért dogmáinkban keresünk magunknak stabil hídfőállásokat, hogy bele ne őrüljünk létünk súlytalanságába. Dogmák miatt maradunk mérgező kapcsolatokban, dogmák miatt szavazunk erre vagy arra attól függetlenül, hogy basztak át sorozatban, hogy szarták tele a pofánkat újra meg újra. Dogmáink miatt nem látunk át a májá fátylán az egyre jobban széttöredező valóságra, hiszen az én igazam a legpuhább és legmelegebb paplan, főleg ha Isten is rá van hímezve.

És, hogy miért szomorú Jézus? Mert már megint nem arra figyel senki, hogy mit mondott vagy csinált. Senki sem a megbocsátás, az önfeláldozás vagy az óvó szeretet tanúságtételeit vonatkoztatja le cselekedeteiből, hanem a Bibliát, mint a marketingesei által szerkesztett életvezetési útmutatást veszik alapul szóról-szóra. S ez a könyv is, ha önsegítő blöffgyűjteményként funkciónál, nem mutat tovább mint a Szabó Péter vagy a Brájen Trészi összes. Így hagyunk az út szélén sebeibe belehalni minden utazót, ablakunk alatt ázni-fagyni minden tékozló fiút, és így kövezünk meg minden Sault, a Damaszkuszba vezető úton.