Ajjaj, megint elvesztettünk valakit. Jó katona volt, s szerettük, ügyünkért oly sokszor kiállt. De megharapta a posztmodern, és most tartalmatlanul bolyong csupán a szóalaknyi porhüvely, s ki-ki érdeke szerint él vissza testével.
Szóval a folyamatosan magunkra aggatott élethazugságok és csalfa boldogságkultusz az, ami végül kifosztotta az individualizmus fogalmát, megmérgezve ezzel az individualista embert. Hiszen mit is akar az egyszeri individuum? Sikert és boldogságot (ez utóbbi a forgalomban lévő szótárak szerint a “pillanatnyi örömökkel” egyenlő manapság). Pedig az individualizmus önmaga helyiértékén kezelve nem egyenlő a nettó egomániával meg az örökös önmegvalósítás cukorposványával. Az individualista önnön autonómiája mellett tisztában van a másik autonómiájával, és annak érvényét, éppen úgy mint sajátját, szentségnek tartja, mert hisz a másik ember személyének és lényének fontosságában, tiszteletben tartja annak elidegeníthetetlen helyét a létezésben, hisz a közös gondolkodásban, az érv alapú vitában, mely során az individum ütközve az individummal áll közös pályára, az értelmezések új galaxisait teremtve meg.
De persze mint sok helyen, itt is hamar tévútra fut az ember, és mivel a krisztusi erkölcs is a felebarátok szeretetéről már csak félgázon pöfög, marad az individualizmus fogyatékos, „korcskedélyű" mostohatestvére: az egománia. Erre meg mint kutya a koncra mar a sikerek és pillanatnyi örömök hajszolását propagáló romlandó szerves anyag „boldog élet" címszóval: Ha a valóság nem görbül az imaginárius vágyakhoz rögtön kilépünk a munkahelyünkről, megcsaljuk az épp aktuális gazdatestet akire addig a haláltól való félelmünkben piócamódjára akaszkodtunk, elhagyjuk a gyerekünket, vagy csak megnyomorítjuk a környezetünkben élőket: nem érdekel az individuum, nem érdekel semmi, csak én.
Vajon az élet arra való, hogy elérjünk mindent, és vajon minden el is elérhető? Kell ez nekünk? A posztmodern szekták élethazugságai szerint naná!: „A SIKER TITKA HOGY PRÓBÁLKOZZ ÉS PRÓBÁLKOZZ ÉS EZT ISMÉTELD ÉS AKKOR LESZ SIKER MEG LESZ MINDEN ÉS HAGYD EL A NEGATÍV A EMBEREKET IS MERT CSAK VISSZAFOGNAK!” Baromság. Félreértés ne essék, nem a gyakorlást, az ismételt próbálkozást, vagy az elkövetett hibákból szerzett tapasztalatok értékét vitatom el. Ezek alapvetések. Sokkal inkább az a probléma, hogy a hamis individualizmus és a célok fáradhatatlan hajszolása közben gyakran elveszik az ember. A vágy, a csalódás, az akarás, a “nem megy” bedarál, s az út során a hatalmat vett görcsös ragaszkodás kiszorít mindent, mi Szent Péter mérlegén még súlyt jelentene. Az egó, és némi nyers hús marad csupán, vagy a parttalan megszállottság és megnyomorodás. A kulcs az aranymetszés.
Csak így lehet boldog az ember, és csak az számít, hogy boldog legyen? Elidegeníthetetlen jog a boldogsághoz való. Ez tudva levő. Viszont tévesnek tartom azt az álláspontot vagy életszemléletet, mely szerint a boldog élet lenne a végső, valódi cél. Persze lehet, de a pillanatnyi vágyak kényszeres beteljesítése nem egyenlő a boldogsággal. Az anya, aki negyvenes szingli-önmegvalósító-gyerekelhagyó lesz, mert a boldogság instafilteres álmát hajszolja, nem a boldogság felé halad. Az apa sem, aki szemet vet egy kívánatos picsára, és másnaptól a lányánál 2 évvel idősebb kiszemelt aranyásót töcsköli. Ezek boldogság-szurrogátumok. Hiszem, hogy a hasznos és/vagy termékeny élet sokkal valóságosabb életcél mint a boldogság. Hiszem, hogy a felelősségteljes, megfontolt és áldozatkész élet egy „nagyobb jó" érdekében, mint például az utód(ok) felnevelése, a valódi értékek közvetítése, a művészet és valódi mondanivaló, sokkal helyénvalóbb célok.
Van egy közhellyé vált régi történet arról, hogy mi különbözteti meg a mennyet a pokoltól. A pokolban hosszú, megterített asztal, melyet éhes emberek ülnek körbe. Kezük azonban nem fogásra tervezett alkalmatosságban végződik, hanem kanalakban, melyek túl rövidek ahhoz, hogy szájukhoz vegyék, így mindenki elbalfaszkodja, nem tud enni egy falatot sem, a forró leves szétéget mindenkit. A menny ugyanígy néz ki, csak ott az éhes emberek kanálban végződő kezeikkel nem magukba akarják tuszkolni a falatot, hanem egymást etetik. Óvó gondossággal. Szerintem a boldogság is valahogy így működhet.
*Bassza meg a trainer, aki az egódat eteti cukrozott méreggel, bassza meg Nick Vuicic, aki boldogságba zsarol, bassza meg a lelki vezető, aki csak az élet létrejöttét támogatja, de annak fenntarthatóságát nem. Bassza meg a társadalom nyomása, mely a felnőtté válásba vastag talppal tapos. Én a felelősségteljes életre voksolok.*
