Na meg is van kellőképpen önreflexív cím és az önreflexióra visszautaló mondat már rögtön a legelején. A posztmodernek már itt tapsolnak, kinyílt a tükörterem. Valójában nem erről írnék, nem is írnék semmiről. Írásképtelenségem az, ami megijeszt. Ha nincs miről írnod, írj arról, hogy nincs miről írnod, szaporítsd a szót, ostorozd magad, de közben elégedj meg magaddal, hogy te most alkotsz. Béna az egész. Mindegy. Az én aggodalmam az írással kapcsolatban az irrelevancia. Nem vagyok elég érdekes, amit írok abban nincsen mondanivaló, vagy ami a legrosszabb, hogy magamnak sem tetszene akkor meg aztán tényleg kár belevágni. Ez a félelem az, ami miatt még csak egy rövid kezdeményt írtam ide az Abstandra. Ott van a jó kiinduló gondolat, és elhatároztam a végpontot is. A második rész azért nem született meg, mert aggodalmam szerint a simán lehet, hogy a kezdet és a végpont közötti tartalom valójában csak „tartalom”, töltelék. Úgyhogy most itt van ez. Egy önvallomás terápiás céllal, hátha ez majd előre visz. Persze nem megvilágosodásért kiáltok, de valami ahhoz közeli jól esne.

Jól esne, de aggaszt a gondolkodásom: jó ideje attól félek, hogy butulok. Ez azt feltételezi, hogy valaha okos voltam és mondtam okosakat. Ha az sem volt, akkor ez a bekezdés tárgytalan, de mondjuk, hogy volt. Ha ez leépül, akkor az alaphiedelmek megerősítést nyernek: nincs írás. Ha nem butulok, akkor jó, de mi van, ha már nincs hova, ha minden kimondott gondolatom egy kínos csendbe torkollik (nullával osztás, tücsökciripelés)?

Most hogy megtörtént modern művelet is és a címen túl az önreflexióból az önkritikába átléptünk, célszerűnek tűnik visszafelé haladni továbbra is a témában és személyes vizeken maradni (utálom, nembaj). Azt hiszem, túl kevés dolog üti meg ingerküszöbömet. Ugyan Máté kolléga már írt erről hosszabban, vele mindenben egyet értek ezen a téren: április 8 után soha nem tapasztalt közömbösség fogott el az új kétharmad miatt, a HírTV visszafoglalása emelte meg igazán a pulzusom és hát a mindennapi életben is legyen szó filmről, játékról, olvasásról, bármiről a multitaskingba kell menekülnöm különben nem köt le az adott időtöltés. Megállni, írni, elmélázni, gondolkodni, hagyni, hogy átjárjon valami igazán fontos, spirituális, vagy csak valami, ami alapvetően nem faszság?! Ritka. Szomorú. Menjünk is tovább.

Hová?

Nem t’om. Alkotni valamit.

Mondjuk ezt:

„Kedves naplóóm! Akartunk menni egy vitaestre szerkesztőségszinten a múltkor (pont hárman) de kapott álláspont mellett kellett volna érvelni nem saját értékrendek szerint. Hagyjuk már. Így általános iskolában kell vitakultúrát tanítani, nem egyetemi vitaversenyt tartani.”

Mondjuk ezt.
„Egyre gúnyosabbnak érzem már magam. Mikor reagálok BG vagy Máté kolléga munkájára a lehető legőszintébben akkor meg attól rettegek, hogy iróniának vélik mondandómat. Cinizmusnak. Túl van tolva az irónia, bassza meg. A belterjes összekacsintgatás, a szalon akolmelege. Hányok. Slam poetry 90%-a. És persze hogy én vagyok a nevetséges, mert kevésnek tartom a kötelező aktuálpolitikai látszat-fricskákat vagy kussoljak, mert amíg nem olvastam a nyugat-üzbég feminista, transznemű hörcsügfluid faszomtudja kinek a művét addig ne alkossak véleményt, ne fogalmazzak meg kritikát, végül is csak a közönséged vagyok. Mert amíg a közönség magában nyilvánít véleményt az ugye nem kritika és akkor bizonyára egyet ért velünk, de ha egyet nem értésének hangot ad akkor már a kritika a személyünk ellen irányul MINDIG és nem a produktum ellen és irigy mindenki és ők gyűlölnek, de ha egyet értenek, akkor meg hát mégis el lehet kussolni egyébként mert én vagyok a művész, de azért mondj véleményt, mert tényleg érdekel, de várj, mert leszarom, mert a telepi ragacsos fűtől megvilágosodtam már és kurva anyád a „panel-woodstock”… egyre kevésbé tudom hová is tart ez a gondolat. Mindegy, végül is a slam poetry számomra jelenleg egy olyan téma, mint a friss borsó: később kifejtem. (Megjegyzés: a kurva szar szóvicc a slammerek kedvéért van itt, most lehet csettintgetni.)

Be is fejezem itt. Kellőképpen csapongok. A következő jobb lesz.
„Köszönöm. Tízezer.”

A terápiás ülésnek mára vége. Most már lehet írni*.
*Itt a művésziesség kedvéért az „írni” elé mehetett volna egy (s) és akkor még bulvárosodhatna is az olvasóközönség.
Önreflexióval zárok, keretes a szerkezet. Fasza. Taps vége, lehet zuhanni, magunk körül forogni.

LGy