Észrevettem, hogy az utóbbi időben az összes nagy, létértelmező-világmegváltó vitánk során valamilyen formában előkerült a posztmodern. A fiatalos hevület, vagy az alkohol persze mindig másként ágyazott meg neki, de a pejoratív hangnem állandósult, lehetett a téma politika, közélet, művészet, vagy az alapvető emberi együttélés problémái, az olcsó lózung mindig ott volt: „Az a kurva posztmodern…”

Minden esetben nyilvánvaló volt, hogy valami egységes, kusza szövevény révén van átmenet a felvetődött témák problematikáját illetően. Ugyanazok a mintázatok, ugyanazok az érvénytelen állítások emelkednek sötét árnyként a megoldani kívánt feladat fölé újra és újra, melyeknek minden pórusából a posztmodern korszellem dögszaga árad. Hiszen a halott Isten csontjairól lerágott morál, jelentés és érvény után mi maradt? A szavak, a fogalmak csak, mint pár betű vagy hang hevernek az út szélén, öntudat és akarat nélküli prostik kihűlt testei, amik csak arra várnak, hogy bárki, aki arra jár, érdekeit belelógassa, majd a fizetést elhazudva tovább álljon, semminek sincs érvénye, semmi mögött nincs semmi, akár média, akár politika, emberi kapcsolatok vagy művészet. A humán kultúra évezredek során felhalmozott javainak kifosztása e percekben is zajlik.

Nincs már mögöttes szándék, csak mögöttes érdek, nincs már egyetemes Egy, csak egyetemes én, a történelem kereke megállt, csak a most van, ez a szabadrablás ideje. A mémek vették át az uralmat. Reklámtáblákról kamu életek mosolyognak, míg mi márkák és szlogenek dzsungelében keressük énünk elveszettnek hitt szilánkjait, politikai mantrák, torz érzelmi alapok, traumának beállított egyéni, vagy nem is létező sérelmek alapján határozzuk meg, hogy kik is vagyunk. Képekbe szeretünk, és maszkká válunk, hogy elfedjük egyik legbelsőbb félelmünket, hogy olyanok vagyunk, mint bárki más. A tartalom a forma lett, érvény nincs, csak az aktuális, jól csengő bölcsességek: „értelme van? nem, de gecijól hangzik”. Folyamatos a hazugság, az önámítás, uram isten meg ne törjön a tükör, önpusztító élethazugságokból legitimáljuk szar emberi mivoltunkat, tehetségtelenségünket, alkalmatlanságunkat, a legnagyobb gyengeségünket is úgy valljuk meg, mint a tiszta intakt lényünk legmagasabb tanúságtételét. A legbelső, legvégső megvallott hazugság is magasztosabb, mint a bödön aljára égett valóság.

A posztmodern nem más, mint félelem, hitevesztettség. Látván, hogy mi mindent teremtettek az ősök és látván, hogy ez mibe torkollott a huszadik századra, vagy csak tudatában lévén annak, hogy ezt soha, meg sem közelítheti az ember nem csoda, hogy elszörnyed, áll valóságokat teremtve kifoszt mindent, ami érvény. Megrogytunk a történelem súlya alatt. Legszívesebben visszaforgatnánk az időt, ezért dekonstruálunk, hátha a sok, lerobbantott hegy fölé tud magasodni kicsiny, emberi létünk hantja. Félünk, hogy semmi érvényeset nem tudunk mondani, ezért inkább cinizmusra hajlik nyelvünk, s csak az utolsó, aki hallgat, a halott Isten hallja meg, hogy a korrupt szavak összemosva annyit tesznek ki: ne hagyj egyedül a sötétben.

BG