Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

mögöttes szándék

abstand

abstand

Otthon

2018. október 22. - abstand

Otthon

 

Gyűlölöm, amikor bedugom a porszívót, majd egyből erőszakosan zúgni kezd. Valaki előttem lusta volt megnyomni a gombot, ezzel elvéve tőlem annak örömét, hogy én nyomhassam meg azt. Ekkor a gépet le kell állítanom, kihúznom, visszadugnom, bekapcsolnom és a takarítás után újra leállítanom és kihúznom, hogy –ha esetleg következőnek is én porszívóznék– ne kelljen ezt az ocsmány procedúrát újra végigjárni. Ez nem rögeszme, csak szeretem megnyomni a gombot. Még csak nem is annyira, mert utána porszívózni kell. Csak ne vegyenek el tőlem semmit.

A vizsgaidőszak közepette mindig elveszik tőlem a reggeli zuhanyzás örömét. Egy éjszaka végigtanulása után minimum egy hétig nem alszom normálisan. Ekkor föl kell kelnem az erőszakos sötétségre, végig kell virrasztanom az éjszakát, megvárnom, míg felkel a nap, le kell zuhanyoznom. Leállítani, kihúzni, visszadugni, bekapcsolni. Újra leállítani már nem tudom, csak kihúzni a dugót. Alszom. Amíg a gomb nem okoz akkora problémát, hisz több mint valószínű, nem én fogok takarítani legközelebb; ez esetben mindig én kelek fel.

Felkelek arra, hogy anyuka horkol. A kutya nincs itthon, szóval apám elment bakternak. Ráz a hideg és fent van a gyomorsavam. A konyhában fekete teát készítek. Négy cukor és lassan hozzáöntött tej. A fejjel lefelé terjeszkedő gombafelhő lassan beteríti az áttetsző kókadt égboltot, földet érve pedig terjeszkedve színezi füstbarnára azt. Ekkora már teljesen világos, nem buktatott meg Gotlied Gábor matekból, nem szeretkeztem egy lánnyal, akit nem is ismerek, de gyakran látom a villamoson; nem törtem be az orrom egy szakállas agresszív ember megfejelése során, aki inkább egy gyantát könnyező fenyőfa volt az óvodám udvarán, a többit pedig elfelejtem.

Felveszem a buggyos, rozsdavörös mackóm. A Cuni mama hozta még olaszból Kádár idején, aztán meghalt csontritkulásban mikor úgy négy éves voltam. Magamra húzom még apám belül bundás, szürke, terepmintás klumpáját meg a télikabátomat, amit feltűrök könyékig; kimegyek fáért. Kitapogatom a félbehasogatott akácrönköket és az alkaromra rakok négyet. Ahogy a szilánkok belenyomódnak a húsomba, eszembe jut, amikor egyszerre törtem el mid két kezem hetedikben. „Fiam, te balfasz vagy. Kétkezi munkából nem fogsz megélni. Tanulnod kell.” Apámmal ritkán beszélünk, de akkor mindig valami olyat mond, ami elhelyez az életben. „Nem kéne most már elkezdened sportolni?” „A puncinál nincs nagyobb találmány a világon.” „Ha buzi leszel, nem csak kitagadlak, de meg is öllek.” „Bazdmeg, nehogy belőled is egy mocskos büdös szemétláda kommunista legyen.” A kandallóban négy napja ég a tűz, mert éjszakánként életben tartottam. Le kéne hamuzni.

Belenézek a tükörbe, konstatálom, hogy ezzel semmi kedvem foglalkozni. A bajszom belelóg a számba, a hajammal meg lehetne kenni egy karéj kenyeret, az arcomon a borosta és a szakáll közti senkiföldje uralkodik, kitüremkedik a szőrös pocakom. Mondjuk az már egy jó ideje. Visszafekszem az ágyamba. Megnézem a laptopomon, kinek az üzenete nem érdekel éppen, egy pár videót YuoTube-on, amik szintén nem érdekelnek meg a Macskafogót. „Fiam, te balfasz vagy. Kétkezi munkából nem fogsz megélni. Tanulnod kell.”  Beteszem a tízórányi viharos esőt, beletúrok vállig az irodalomelméletbe. Pár óra múlva realizálom, hogy megint a tetves, kurva feminizmust kell magolnom. Anyuka horkol.

Kimegyek az utcára. Olyan négy óra körül lehet, mert a süketnéma hátsószomszéd befordult a sarkon a zöld, női vázas biciklijén, amin meglepően sok hulladékot tud egyensúlyozni. Az ikerházunk másik fele felől égett bakelitszag nyüszít. Előttem a játszótér. Körben a villanyoszlopok itt-ott pihennek, másutt lustasárgán passzírozzák ujjlenyomataikat a nyirkos aszfaltba. A teret magas kopasz nyárfák őrzik, amiket, mint feleségük takarja be a reflektorfény, nehogy megfázzanak a hosszú műszakban. A lelketlen színes uniós csúszdák, mászókák és hinták… nos, nem igazán csinálnak semmit. Van rajtuk néhány felirat, ki mennyire szeret kit, meg jó pár fasz. Hiányzik a régi vaskakas, amin lefele lógackodva megtelt a fejed vérrel. A hinta, amin kampós lánccal tudtad bekötni magad, ami alatt nem homok volt, hanem kitaposott, kemény föld.  A piros torony, amin versenyt másztunk. A libikóka, amin az egyik barátomnak –akinek a nevére sem emlékszem– eltörött a farkcsontja. A szomorúfűz, amin hőscincért lehetett fogni. Az, hogy nem volt kerítés, mégsem ütöttek el soha senkit. A steril játékok mellett a streetball pálya és két pad, előttük szotyolahéj-óceán. Ez mögött a focipálya, ami kétszer három vasrúdból áll. És a szánkódomb. Ez az egyetlen, amihez nem ömlengős nosztalgia köt, hanem igazi, tiszta szeretet.

Történelmünk van. Anyuka mesélte mikor apámmal és nővéremmel először vittek fel és állítottak bele a negyven centis hóba. Én pedig csak álltam, nézelődtem, nevettem, lubickoltam a kétszer végtelen fehér nemlétezésem közé ékelődött életben. Gurultam le róla biciklivel és fekve. Csúsztam le szánkón, bobon, és fekete kukásszatyron. Haraptam el úgy a nyelvem, hogy piros pöttyöket hagytam hazafelé a hóban. Ez a domb volt az egri vár, én meg hol török, hol magyar. Kifeküdni napozni a lágy fűbe. Lányokkal beszélgetni és csókolózni. Másnapos mámorban egy utolsó cigarettára megállni mögötte a legjobb barátaimmal, mikor hazaérünk a Balatonról. Részegen, vérző térdel és könyékkel csendesen zokogni. Négylevelű lóherére akadni.

A körmöm alá szorul a dohánypor, amit a zacskó sarkából kell kikönyörögnöm. Gondolkozás nélkül tekerem meg a cigarettám és gyújtom meg a domb legtetején. Esni kezd, amitől már nem is lehetne varázslatosabb Baja. Egy lány jut eszembe, akinek másfél hónapja még verset írtam. Undorítóan szerelmes voltam belé. Nem emlékszem mikor múlt el. Nem emlékszem milyen volt szeretni, csak hogy nagyon fájt. Megbaszhattam volna, de két liter kevert után nem állt fel a faszom és elzavart. Nevetnem kell. Most először nevetni és felszabadulni és nem beleroskadni a szégyenbe és azért mégis egy kicsit, mert ezen nevetek. A széles mosoly miatt felszakad a bőr az alsó ajkamon. Boldog vagyok, mert szép volt. Szép volt, mert igazi volt. Visszaérve anyuka horkol. Édesen, önfeledten, irigylésre méltóan. Leülök az előszobában és hallgatom a kályha tompa fényénél. Az jut eszembe, mikor az újszülöttet az anyja mellkasára fektetik, hogy hallja a szívverést.  

Megéhezem. Tojást főzök, szalonnát sütök. Elfogyott a kenyér, úgyhogy hét óráig mégsem leszek éhes. Apám hazaér, kiteszi a kutyát a kocsiból, köszön, lepakol néhány dolgot, tovább indul a piacra melózni. Anyuka felkel és hunyorogva, sírós hangon jegyzi meg, hogy már megint kiforgatom a világot.

A sarki boltban csókolommal köszönök Kati néninek. Előttem egy cingár, festékes munkásruhás férfi kér egy sajtos pogácsát és 3 szilvát meg 1 barackot, mert elfogyott a szilva. Ahogy kilépek a kiló kenyérrel a hónom alatt, az ajtó mellett a férfi a második szilvát kezdi meg a biciklijére támaszkodva. Jó látni mennyire kisfiús az izgalom az arcán. Neki most indul a nap, láthatóan alig várta. Hazafelé megpillantom a kiürült árukészlet egy részét eldobálva éppen a szilvafánk alatt. Mint mesebeli termések csillognak a feszéjező hajnal vigyorában. Minden esetre össze kell szedni, amikor legközelebb füvet nyírok.

Kimerültem. A kádban ülve zuhanyzom. A víz lassan emelkedik fázós lábszáram fölé, ahogy hosszú percekig csak a fejemre irányítom a sugarat. Az ujjperceimben érzem a pulzusom. Magam elé meredve ostorozom magam, mi minden teendőm van még, de ezzel csak alvadt magányomat kaparászom. A gőztől nehéz a levegő. Egy molylepke haldoklik egy csepp vízben. Az alsó ajkam közepén tátongó seb fém ízű. Alaposan megmosakodom, megtörülközöm, kihúzom a dugót.

KM

A dohányfüst csöndjében

 

Szertartás. Van valami mélyen gyötrő, és egyben furcsán csodálatos a késő őszi esték dohány rituáléjában. Anno szertartásszerűen műveltem, magamat áldozva fel ezzel az önsajnálat oltárán, hagyva, hogy a múlt démonai átjárva testemet ezer darabra tépjenek, abban a külső szemlélő számára megközelítőleg tíz percig tartó, ám legbelül igazából véget nem érő pillanatban. Mikor az éjszaka sötétje, mint csalfa szerető ölel körbe, s jeges tekintete a fagy, az ember bőre alá kúszik, nincs menekvés. Megtekerem cigarettám és halk léptekkel az ajtó felé indulok. Óvó gondossággal fordítom el a kulcsot, hogy meg ne sértsem a ház lakóinak álmát. De nem miattuk. Ez is csak rólam szól, hiszen bánatom oly magasztos, tiszta hűs forrás, minek megosztására ők nem méltók. Kimegyek, és bámulom az éjszakát.

 

Ma már ez máshogy van. Nem történik semmi. Kint, a sötétben már nem ragadnak el az árnyszerű gondolatok, nincs “mit?”, nincs “hol?” és nincs “kivel?”. Minden a helyén van. A napi sérelmek feloldódnak a gondolatban. Motivációik tükrében megmutatkozik igazi arcuk, s számvetésre kész állapotba kerülnek, vagy kerülök, mindig igény szerint. Elmarad a harag, az elégtétel vágya. Ki ellenem követett el valamit, azt pusztán mélabús részvéttel nyugtázom, hiszen sérelmei alatt nyomódó gyémánt élete szamszárájából kikerülni így nehéz, s félő, hogy a sok szenvedés és viszontagság eredmény, az intakt tiszta ember, örökre a mélyben marad.

 

Talán a derű az a hely, ahol ilyenkor állok. Az a tiszta és stabil pontja a létezésnek, ahol a külső és belső világ viharai, jó és rossz mozgató erői egyszerre nyugszanak meg, és simulnak bele a mindenségbe, egy olyan sötét éjszaka, ahol az ember egyedül van, de nem fél. Azt szokták mondani, hogy a világon a legbiztonságosabb hely az, ahol az ember szeretettel van őriztetve. Ha talál valakit, akinek puszta lényéből is a paradicsomi meleg gondoskodása árad, s kinek puha angyal szárnyai a legkisebb szellő moccanásától is védenek. Talán. És mi van akkor, ha a sötét éjben hátat mardosó jeges érintés nem más, mint Isten keze? Mi van akkor, ha a talpat szúró kemény beton az isteni tenyér, mely gondviselésében tart, s igaz valósága csak akkor tárul fel, mikor az ember elfogadja, hogy rajta kívül nem létezik más? Talán.

 

A buddhizmus dekonstruktív szemlélete sokáig értelmezhetetlen volt a számomra. Most sem állítom, hogy bármit is megértettem volna belőle, de az a létértelmezési filozófia, amelyhez ennek szálain jutottam el, igen kielégítő a számomra. Elgondolásom szerint, az ember olyan, mint a görcstől ökölbe rándult tenyér, aki az életből mindent, de mindent ki akar szorítani, hogy aztán azt saját javára fordítsa. Ragaszkodása a dolgokhoz oly keservesen erős, hogy ujjai közül kiszorít mindent, mi élet, s öklében végül saját magát fogja. Amint az ember rájön, hogy nincs kezében semmi, és még a semmi se, a tenyér kinyílik, s esélyt ad a szellő hűs selyem érintésének. Kezét mások felé nyújthatja, vagy elkaphatja a felé nyúló kezeket.

 

Erről szól minden, ez a semmiről való tudás. Akkor igaz, ha az ember tisztában van a helyzet súlyosságával, és a felismerés keltette nagy felelősséggel. Ha ez a tudás megnyilatkozik, nyelvéről nem a cinizmus bűzös lehelete, torkából nem vészmadarak szűnni nem akaró károgása árad. Morálja nem a nihil, az önsajnálat vagy az elégtétel, nem bújik élethazugságok, vagy nagyívű gesztusok mögé, amiket aztán pofán röhög. Az igaz szó, a semmiről való megnyilatkozás az óvó szeretet, melynek hatalma akkora, hogy a legsötétebb éjszakán sem engedi, hogy eluraljon a félelem.

BG

Szerencsés nyugdíjasok

BG barátommal találtunk rá egyik este egy eléggé megbotránkoztató jelenségre a Facebookon. A webhely a Szerencse Hozó névre hallgat, és 37 025 követővel rendelkezik, ami nagyobb embertömeg, mint szeretett szülővárosom, Baja lakossága. Az oldal osztályzata az öt jegyű skálán jelenleg 2,7-re áll 72 Facebook felhasználó véleménye alapján. Vizsgáljuk meg, milyen tartalomszolgáltatással érte el a Szerencse Hozó ezt a népszerűséget, és hogy valóban aktív követőkkel rendelkezik-e az oldal.

Nos a Szerencse Hozó példának okáért ezt a képet töltötte fel tegnap:

418 kibaszott megosztás baszki. 418. Érted? Ne de várjunk csak! Van itt 63 hozzászólás is. Nézzük csak meg:

 

Árpádnéék meg vannak róla győződve, hogy biztosra kell menni a szerencséért, ezért minden egyes kibaszott kép alá odaírják, hogy osztva. Geci szürreális az egész. Sikítottunk a röhögéstől BG-vel mikor ezt először megláttuk, de ez csak egy kép, kedves olvasó. Mert van még. Ó, de mennyire, hogy van. Nézzük meg a ki-bebaszott kéményseprős Buddha esetét:

590 kurva megosztás gyerekek. A kéményseprős Buddhára. Ez alatt nagyjából 90 kibaszott "osztva" komment szerepel. 

Na de biztosan kíváncsiak vagytok a további bejegyzéstípusokra. Nézzük meg, hogy a Szerencse Hozó milyen cikkekkel(!!!) foglalkozik:

A link a Szerencse Hozó hivatalos honlapjára kalauzol minket, hogy megtudhassuk Dávidka halálának több, mint felháborító okát. De ennél még sokkal többet is!

A Szerencse Hozó demográfiáját úgy lehetne meghatározni, mint geci sok nyugger, és még több nyugger. Nagyon kemény. Mivel nem szeretnék személyiségi jogokat sérteni, sajnos ezt nem áll módomban megmutatni. De mondhatni nagyon vicces és szomorú egyszerre. 

Mindenkinek ajánlom megtekintésre a https://www.facebook.com/Szerencse-hoz%C3%B3-142884183003381/ oldalt. Már csak az olyan finomságokért, hogy a húszasokat ábrázoló, "OSZD MEG ÉS HATALMAS SZERENCSE ÉR OKTÓBERBEN" feliratú kép 1613 megosztásának összehasonlítása a következővel: 

1136 megosztás. Viszont itt már nem csak "osztva" van a kommentmezőn hanem "Ámen" is.

Nem is igazán tudom, mit is mondhatnék még. A probléma abból adódik annyira abszurd az számomra az egész, hogy nem is nagyon tudom kifejezni a borzasztó szorongásomat amit ez az élmény okozott. Talán csak a végére annyit, hogy a szerencsehozót egybe írjuk. Faszomat már.

KM

Kilátástalanságom II.

Úgy tűnik, hiába vagyok teletömve antidepresszánssal, hisz a legkézenfekvőbb hozzáállás az élethez még mindig a poshadt nihil és a kiüresedett eszmékre való reflektálás. "Mi van abba'?" Napi rendszerességgel hallom ezt az undorító mantrát. Egyszerre kúrogatsz 4 lányt, de az egyik "bolond" és öngyilkossággal fenyeget? Mi van abba'? Kirúgtak a melódból, mert annyira bebasztál éjjel, hogy még reggel is ganajon voltál? Mi van abba'? Kivettél 100 Ft-ot egy csöves bögréjéből? Mi van abba'? Ez a három szó nagyjából egy szakralitás nélküli gyónással ér fel. A vicces az, hogy ezzel valóban feloldozod a vétkest, csak míg a gyónásnál téged húznak vissza a megváltás tisztaságához, itt a gyóntató kacagva pördül le hozzád egy sztriptízrúdon. Egyre csak lejjebb és lejjebb és lejjebb és lejjebb. Az erkölcsi romlás így válik teljesen organikus, közös tudattal rendelkező folyamattá , amiben én is bűnrészes vagyok. De most mi van abba'? Mindenki csodálkozik, hogy egy lelki nyomorult, közben csak túl sokat unatkoznak. Épp úgy, ahogy én. Függő vagyok. Impulzus függő. Most komolyan. Magamra kell szólnom, hogy ne vigyem magammal szarni a telefonomat. Kell valami számítógépes játék, miközben filmet nézek és 6 emberrel beszélek messengeren, mert egy médium fogyasztása már nem elég. Vénásan szúrjuk magunkba az önmagunktól való menekülést. Vagizz azzal hogy nem nézel TV-t, de azért 4 órát tölts el a YouTubeon naponta. Meséld el az alter picsáknak, hogy hogyan szoktál meditálni, de azt hagyd ki, hogy előtte kivered egy jó kis interracial gangbangre, tudod, hogy kitisztuljon a fejed. Impulzusimpulzusimpulzusimpulzus. Ne olvass könyveket, ne nézz ki a busz ablakán zene nélkül, ne hallgasd az esőt. Mi a fasznak? Még a végén gondolkodsz. Annak meg pánikrohamok meg depressziók a valutái. Kényelmes így. Kényelmes és kézenfekvő. Mindenkinek az. Traumákat feldolgozni sokkal több meló, mint elfojtani azokat vagy rápakolni hatmilliárd információfoszlányt másodpercenként. Végső soron jól is van ez így, mert ha egy emberi hulladékként viselkedsz, rámondhatod, hogy mindenki más egy érzéketlen fasz, hogy nem fogadnak el úgy, ahogy vagy.

Az Abstand újra megindul. De komolyan. Van miről beszélni.

KM

 

Kik öröklik a Földet? #1

Jézus krisztus azt mondja Máté evangéliumában: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Ez az eszme talán Gandhival, Teréz Anyával és végül II. János Pál pápával halt meg. Mi ölte meg? Megölte egyáltalán valami? Érdekes kérdés. BG kolléga erre minden bizonnyal azt mondaná, hogy a posztmodern és minden, ami ebből fakad: a korszellem, az érvénytelenség-hullám, az értékrendek kiüresedése 20. század bensőjéből előbugyogó kátrányos, gonosz romlás. De mi van, ha a szelídség eszménye nem gyilkosság áldozata lett? Ha egyszerűen csak kihalt? Betöltekezett, eljutott a végső nyitottságig, önnön szelídségéből adni akart mindenkinek (értsd: MINDENKINEK), annak is, aki lófaszt sem kért ebből, és az egyre táguló ölelés következtében, egyszer csak már nem tudta szélesebbre tárni karjait, szétrepedt… Vége. Én ezt valószínűbbnek tartom. Ki tudja. És ha keresztényi mivoltomtól most eltekintek és engedek félművelt proli mivoltomnak, akkor azt mondom, hogy a szelídek semmit a világon nem örökölnek. Legfeljebb egy szomorú tapsot és pár magányos másodpercet, míg ki nem ábrándulnak, és menekülőre nem fogják. De hova menekülnek? Ki örököl valójában?

Az önsegítők és motivátoraik? Ha fuccs a szelídségnek, irány az önsegítés. Új bibliákat forgat a becsvágyó, romlásba tudatosan igyekvő Szelíd. Ismérvek: szarevő-mosoly, buborék-beképzeltség, pozitív gondolkodás, pozitív életszemlélet, pozitív hashtegek, és nagy ecsetvonásokkal prezentált, hazug életöröm a világ felé. Belül csendesen elburjánzó depresszió, előtörő zokogógörcsök időnkét, visszanyelt üvöltő sírás és végstádiumként egy teljes agymosottság ami kitöltekezhet elmebetegségben, pszicho- és/vagy szociopátiában vagy önsegítőtrénerréválásban, hogy a rohadt mocskos… (-insert random gyűlöletörvény-).

Ők nem. Hazugság, érvénytelenség, szar. SZAR!

Akkor talán a politikusok? Szerintük minden bizonnyal. Az önsegítő szarhoz képest ez úgy érzem előre lépés. Az önsegítésben az örökségért csak magadat akarod uralni. Ha másokra is kiterjeszted, akkor talán egy maroknyi embert. (Egy tele aréna is csak maroknyi, nyugalom! Egy politikushoz képest gyengék és befolyástalanok vagytok. SORRYKAH XD). A politikust látszólag nem érdekli önmaga öröklésének kérdése. „Én a politikus. Ha el is kárhozom, másokat akkor is a föld megörökléséhez segítem. Én a hős. (Lásd még: lelkész. Lásd még: pszichológus.) Politikus alatt természetesen nem csak az öltönyös parlamenti plasztik-figurát értem. A kocsmában trianonozó prolitól, a romkocsmában alterkedő kávébab-bölcsésztől ide minden politizáló személy kapcsolódik. Őket is a szelídség vezérli. Meggyőződésről, meggyőzésről a személyes világnézet viszonylatában itt javaslom a vonatkozó jelenetet az Ötödik pecsét c. könyvből, ill. filmből. Azonban mikor ez az ártatlanság elmúlik és az ideológiák ízei cukrozott mézként veszik át a nyál helyét arcban, tekintet hős-komplexusosból hataloméhessé válik: hatalmi ranglétlákat épít amin a föld öröklése felé kapaszkodna kokaincsík-fogódzkodókon és korábbi bajtársainak véréből és taknyából (hogy klasszikust idézzek pontatlanul) táplálkozva nyer erőt, híveit testének végtermékeivel eteti melyeket öröklés-ígéretekbe csomagol és csak a föld végső birtoklására és tovább nem adására koncentrál. Ugye érzed?

Talán ő már megörökli. De mivégre? Tovább soha nem adja. A halál pillanatában pénzes erszényébe kapaszkodó pompeji-i polgár képe.

De ki adná tovább?

LGy

Az abszurd halott, és mi öltük meg

Ahhoz a gyűlöletes felismeréshez érkeztem, hogy nem tudom többé az abszurd humort élvezni. A túlzott ingertömegtől remegő elmém ugyanis folyamatosan analógiákkal zaklat. Igyekszem csitítani magam, hogy ez baromság, túl élénk a fantáziám, túl sok ideológia bombáz, propagandát kell reggeliznem, alvadt magányom kapargatása ez csupán. Ez az írás 2018. március 29-én hajnali fél négy körül íródik önmagam álomba ringatására és meggyőzésére arról, alvásképtelenségem tárgya hülyeség. Ha a kavargó gondolataimat szisztematikusan leírom, talán bizonyosságot nyerek afelől, hogy ez valóban faszság, ha viszont nem, azt hiszem, van új matéria Abstandra. Igyekszem nem srtoboszkóp módjára kihányni az információt, de nagyon késő van.

A Brian élete című Monty Python film 1979-ben készült, azaz 39 évvel ezelőtt. 39 évvel ezelőtt véleményem szerint az abszurd legkiemelkedőbb darabja született meg. Az abszurd eszközei az értelmetlenség, képtelenség és lehetetlenség, melyből egy feszültség keletkezik a fogyasztóban, amelyet jelen esetben humorként kezel. 39 év után a Brian életéből számomra kiveszett a lehetetlenség és néhol csak jelen korunk keserű, parodisztikus reflexióját látom, mintegy gyalázatosan lesújtó próféciaként működve.

Jelenetek, amiktől nem tudok aludni:

  • 11. perc, a kövezés https://www.youtube.com/watch?v=OiIFx2lAAf8
    A politikai korrektséget önkényes kihasználása, a kontextus teljes mértékű figyelmen kívül hagyása, a személyes iterpretációt eszközül hívó sértődöttség, a szólásszabadság gyűlöletbeszédnek mondása, a vérengző pc nácik majd a törvény elé dobás. Hallottatok a mopszról? Te atya úr isten. 
    https://www.youtube.com/watch?v=5rdWlVyN9es
    https://www.youtube.com/watch?v=ti2bVS40cz0
    https://www.youtube.com/watch?v=vqf1pr36OCg

  • 18. perc, "Nő akarok lenni." https://www.youtube.com/watch?v=64al8TvGYjw
    Ez a felvetés mára már nem humoros. Ez van. Lorettának kell hívni és joga van a szüléshez.

  • 23. perc, "Menjetek haza rómaiak!" https://www.youtube.com/watch?v=QYGInEXBhAg
    Ez történik akkor, amikor valakinek nem a mondandójába, hanem személyébe, műveletlenségébe kötünk bele. Hajrá karaktergyilkosság, hajrá fölényeskedés!
    https://www.youtube.com/watch?v=oGyZF-7QXNs
    Bölcsészként olyannyira késztetésem lenne leírni az alany és állítmány kapcsolatára vonatkozó öt különböző hipotézist, az ágrajzos és lineáris elemzés közti különbségeket meg az összes többi nyelvészeti nyalánkságot, de most türtőztetem magam. Mellesleg a mondat helyes.

  • 27. perc, "Mit adtak nekünk a rómaiak?" https://www.youtube.com/watch?v=J2Bx19qJ_Vs
    Az elnyomatottság pózában való dagonyázás bármely kijelentést megenged. "White people have no culture."
    https://www.youtube.com/watch?v=wFoUMJj7Gmk
    https://www.youtube.com/watch?v=zJjJDztMCrQ

  • 31. perc, a Júdea népe front találkozása egy másik szervezettel
    Egy kormányváltást sürgető ellenzék összefogása úgy tűnik, lehetetlen. 

  • 64. perc, egyéniség https://www.youtube.com/watch?v=-33gykQRks4
    Nem ellentmondásos dolog az egyéniség, a szabad akarat és az önrendelkezés eszméit ideológiai csoportokba szerveződve és sajátos dogmákat követve képviselni? Nem. Nem az.

  • 68. perc, bürokrácia
    Nem történik semmi.

  • A film vége, "Always look on the bright side of life."
    Végső soron egészen kényelmes a purgatóriumban rohadni. Igaz lehetnénk a mennyben, de ahhoz dolgokat kéne csinálni. Dolgokat csinálni márpedig senki sem szeret.

Úgy érzem magam, mint egy alumínium sisakos, összeesküvés-elméleteket kántáló homeless faszi. Jó éjszakát.

-KM

„A szenvedélytelen időnek nincs valutája"

Észrevettem, hogy az utóbbi időben az összes nagy, létértelmező-világmegváltó vitánk során valamilyen formában előkerült a posztmodern. A fiatalos hevület, vagy az alkohol persze mindig másként ágyazott meg neki, de a pejoratív hangnem állandósult, lehetett a téma politika, közélet, művészet, vagy az alapvető emberi együttélés problémái, az olcsó lózung mindig ott volt: „Az a kurva posztmodern…”

 

Minden esetben nyilvánvaló volt, hogy valami egységes, kusza szövevény révén van átmenet a felvetődött témák problematikáját illetően. Ugyanazok a mintázatok, ugyanazok az érvénytelen állítások emelkednek sötét árnyként a megoldani kívánt feladat fölé újra és újra, melyeknek minden pórusából a posztmodern korszellem dögszaga árad. Hiszen a halott Isten csontjairól lerágott morál, jelentés és érvény után mi maradt? A szavak, a fogalmak csak, mint pár betű vagy hang hevernek az út szélén, öntudat és akarat nélküli prostik kihűlt testei, amik csak arra várnak, hogy bárki, aki arra jár, érdekeit belelógassa, majd a fizetést elhazudva tovább álljon, semminek sincs érvénye, semmi mögött nincs semmi, akár média, akár politika, emberi kapcsolatok vagy művészet. A humán kultúra évezredek során felhalmozott javainak kifosztása e percekben is zajlik.

 

Nincs már mögöttes szándék, csak mögöttes érdek, nincs már egyetemes Egy, csak egyetemes én, a történelem kereke megállt, csak a most van, ez a szabadrablás ideje. A mémek vették át az uralmat. Reklámtáblákról kamu életek mosolyognak, míg mi márkák és szlogenek dzsungelében keressük énünk elveszettnek hitt szilánkjait, politikai mantrák, torz érzelmi alapok, traumának beállított egyéni, vagy nem is létező sérelmek alapján határozzuk meg, hogy kik is vagyunk. Képekbe szeretünk, és maszkká válunk, hogy elfedjük egyik legbelsőbb félelmünket, hogy olyanok vagyunk, mint bárki más. A tartalom a forma lett, érvény nincs, csak az aktuális, jól csengő bölcsességek: „értelme van? nem, de gecijól hangzik”. Folyamatos a hazugság, az önámítás, uram isten meg ne törjön a tükör, önpusztító élethazugságokból legitimáljuk szar emberi mivoltunkat, tehetségtelenségünket, alkalmatlanságunkat, a legnagyobb gyengeségünket is úgy valljuk meg, mint a tiszta intakt lényünk legmagasabb tanúságtételét. A legbelső, legvégső megvallott hazugság is magasztosabb, mint a bödön aljára égett valóság.

 

A posztmodern nem más, mint félelem, hitevesztettség. Látván, hogy mi mindent teremtettek az ősök és látván, hogy ez mibe torkollott a huszadik századra, vagy csak tudatában lévén annak, hogy ezt soha, meg sem közelítheti az ember nem csoda, hogy elszörnyed, áll valóságokat teremtve kifoszt mindent, ami érvény. Megrogytunk a történelem súlya alatt. Legszívesebben visszaforgatnánk az időt, ezért dekonstruálunk, hátha a sok, lerobbantott hegy fölé tud magasodni kicsiny, emberi létünk hantja. Félünk, hogy semmi érvényeset nem tudunk mondani, ezért inkább cinizmusra hajlik nyelvünk, s csak az utolsó, aki hallgat, a halott Isten hallja meg, hogy a korrupt szavak összemosva annyit tesznek ki: ne hagyj egyedül a sötétben.

 

BG

Kilátástalanságom I.

A tanári szakmát az egyik legnemesebb hivatásnak tartom, gondolom magától értetődő okok miatt. Ezért is szeretném megosztani tapasztalataimat, kik is azok, akik úgy döntenek, életüket az oktatásnak és nevelésnek szentelik. A pedagógiai pályát megfigyeléseim alapján alapvetően három archetípus választja.

  • Anyukám azt mondta, hogy felső oktatás
    Emberünket a hormonokból, majd felépített presztízséből fakadó exhibicionizmusából eredendően a gimnáziumi éveit aranykorának könyvelheti el. Nem igazán foglalkozott tanulmányaival, de az amúgy nevetségesen egyszerű érettségin elértekkel összekapart majdnem 320 pontot, amiért kapott is egy kis zsebpénzt az új tetoválására, melynek felét drogokra és Sziget bérletre költött. Ez pontosan elég ahhoz, hogy felvegyék a tanári karra.

  • Ambíció pantomim
    Eminens diák, aki mindig a legjobbat nyújtja, kivéve ha bármi olyasmiről lenne szó, ahol meg kéne szólalni. Testnevelésből is megkapta az ötöst, hogy ne rontsa el a kitűnő bizonyítványt. Sajnos a szocializálódás teljes hiánya azt hozta magával, hogy semmiféle perspektívája nincs a világról. A pályaválasztás fenyegető nyomása  alatt azt a kétségbeesett döntést hozta, hogy a két kedvenc tantárgyát fogja tanítani.
  • Retardált
    Annak ellenére, hogy a magyar oktatási rendszer kínosan elmaradott, hogy minden tanárán látta a megkeseredett kiégettséget, hogy a fizetés nevetségesen alacsony pályakezdőként és utána sem túl fényes, hogy a képzés 6 éves, hogy az új rendszerben már otthoni robot munkát kell végezni, hogy az egyetemen teljes mértékben irreleváns dolgokról tanul majd, hogy a jövendőbeli diákjainak generációja valószínűleg még nagyobb fasz lesz, mint amik mi voltunk (pedig az se volt kutya), hogy még a szülei sem igazán preferálták az ötletet... nos, ő tanár szeretett volna lenni. Ez a legszűkebb kategória és én ide tartozom. Én hülye szerencsétlen baszadék.

    -KM
süti beállítások módosítása