Nem tetszik, hogy átvettük az „influencer” kifejezést a magyar nyelvbe. Alapvetően egy semmitmondó kifejezésről van szó, mert hát mit is takar ez? Emberek, az interneten, öncélú pózokban tetszelegnek az életmódjukkal, felhasználói és fogyasztási szokásaikkal kapcsolatban és ezzel tesznek hatást, befolyást, „influenszelik” a befogadó gondolatait, szokásait. Hamar rájön az egyszeri marketinges, hogy az életmód-befolyás nem áll távol a reklámtól, ezért reklámfelületté lehet tenni embereket pénzért, akik bár csak tanácsokat akartak adni, vagy rosszabb esetben ki kívánták árusítani életüket valamilyen egomán gondolkodásmódból kifolyólag, vagy önnön cégüket, márkájukat magukra aggatva teszik saját személyüket reklámfelületté. Létezésük eggyé válik a befolyásolással; olyan ez, mint a szelfi: önmagának alanya és tárgya egyszerre. (Ugyanez a volt maga a létezés is, de ezt már elhagyta a korszellem.)

Általában, mivel ez a leglátogatottabb platform a fiatalok körében, ez az influenszerkedés és „trend-setter” mivolt a YouTube-on zajlik. Kimondott reklámcsatornákon, mint a Hunboxing vagy a Fanta Elnöki Főnökség és még sorolhatnánk. Ezek különösebb szót nem érdemelnek, mivel vegytiszta, megcsinált markentingről van szó, meetingeken kitalált személyiségeken keresztül akar egy multi életérzéseket eladni; ebben semmi új nincs.

Az életmódcsatornákról beszélni már eggyel keményebb dió, de igazán semmi felháborító nincs bennük, amíg csak önmagukról beszélnek. Igazán nem hiszem, hogy ártanának bárkinek, mivel egóból elmondják, hogy szerintük mi a fasza, aztán aki nem vevő rá, az udvariasan visszautasíthatja, gond egy szál se. Ebből van a legkevesebb.

Hiszen mikor megízleli a feliratkozószámot és a nézettségnövekedést és ne adj’ Isten az első szponzorpénz (majd szponzorpéniszt) akkor nehéz ellenállni és nem reklámfelületté válni. Ez már durván az elaljasodás része személyiségnek. Nem elég, hogy az influencer-kifejezés átvétele az egyik legdurvább kulturális öngyarmatosítás és hogy az ezt főállásban űző emberek szavára egy adott módon élni egy szolgai tudat-öngyarmatosítás, de kiüresedett módon, minden morál és erkölcs nélkül állításokat tenni, melyekben már a szponzoron kívül senki nem hisz (ő is csak a profit miatt) az már szellemi öngyarmatosítás is.

(Videó helye: https://www.youtube.com/watch?v=QasF87O3n5Q&t=321s)

De a dolog itt nem áll meg. Mi van akkor, ha sosem rendelkeztél morállal? Akkor érkezik el Donát és Noncsi ideje. Azonos névvel létezik egy YouTube-csatorna, 5300 feliratkozóval (ez a szám egy cseppet sem számít). Ők annyit tudnak, hogy fiatalok (25 és 24 évesek), keresztények és házasok immáron két éve. Ez remek. A csatorna a legénybúcsú videójával indul és tudatos influenszerré válás a tevékenységük célja a házasságukon keresztül. És ez a legsátánibb művelet ami csak létezhez: az emberi élet egyik legszakrálisabb intézményét, a házasságot felhasználni öncélú egofelfújásra, pózolni az öncélúsággal és még büszkélkedni is vele, bio-díszletként használni a feleséged a videóidban és fos motivációs beszédeket tartani olyan dolgokról amik vagy nettó károsak („A negatív embereket nagyon tudom sajnálni, velük nem lehet mit kezdeni”) vagy iszonyatos közhelyek, mint például hogy ha el akarsz élni célokat akkor legyenek céljaid és próbáld elérni őket. Házasságuk piedesztálra állítása és az állandó tökéletesség hirdetése és az örökös visszaböfögése házassági tanácsadó (Gary Chapman jó) és motivációs könyveknek minden videó és gondolat gerince. Már ez is meggyalázza a házasságot spiritualitásában, bensőségességében és csaknem minden más elemében, de tovább megy és azt mondja, hogy akkor váljunk reklámfelületté mi is: a videók egy része saját ruhaüzlettel házal, a Gihon FED-del, egy másik része pedig a gyülekezetüket reklámozza, a Grace Home-ot. Erre már csak ráadásként érkezik a nagy igazságok puffogtatása és a teljes hülyének – és lenézése a nézőknek, valamint a szegény emberekre úgy hivatkozni, hogy „az olyan emberek”.

A bulvár egy új, általam sosem látott útja ez. Ijesztő hogy mennyire könnyen üresedik ki az önös cukormáz és a végtelenül tévúton járó individualizmus nyomán hazudott társas élet amit korábban házasságnak hívtunk és a szakrális intézmény amit kereszténységnek.

LGy

Oktatási rendszerünkkel sok probléma van. Ez nem hiszem, hogy bárkinek meglepetés lenne. A készségek és képességek fejlesztése háttérbe szorul a lexikai tudás javára. Az igazán fontos skillek, mint a problémamegoldó képesség, kritikus gondolkodás és kreativitás kialakulásának kevés teret enged az iskolarendszerünk, pedig ezekre lenne szükségünk most, hogy a technikai fejlődés segítségével az információ könnyebben hozzáférhető, mint valaha. Az érettségi rendszerünk egyre inkább avul el. Az általános iskola alsó osztályától kezdve nem foglalkoztatjuk a diákokat olyan alapvető kognitív képességek fejlesztésével, mint az olvasás, írás, számolás. Mi lenne erre a megoldás? Még tavasszal, egy diákparlamenti ülést, ahol egyaránt felszólalt Karácsony Gergely, Szél Bernadett és Vona Gábor is persze a "több mindent és kevesebb semmit" hozzáállás és a mély egyetértésben összehúzott szemöldökkel bólogatás jellemezte. Persze. Tekintsünk az Észak-európai államokat mintaként, de ne felejtsük el, hogy egy olyan mértékű oktatási reform bevezetése, amivel az ottani nívóhoz zárkóznánk fel... hát nem egyik pillanatról a másikra történne meg. Felújítások, át- és továbbképzések, órarendstruktúrák, felszerelés stb.

Ami engem mostanában felzaklatott, az az, hogy mennyire kevés pedagógiai kutatás, disszertáció,tanulmány jelenik meg. Amikor valamely szemináriumomon a legrelevánsabb vagy legfrissebb magyarországi kutatás, vagy tanulmány egy adott oktatással kapcsolatos témában jobb eseteben 10-20, rosszabb esetben 30 évesek. Gondolom egyértelmű, hogy ez eléggé elkeserítő. De miért nem születnek újabb munkák? Nos, én ezt azzal magyaráznám, hogy az egyetemen bevezetett osztatlan tanárképzés 5 vagy hat éves. Ez attól függ, hogy középiskolában, vagy általános iskolában kíván-e elhelyezkedni később az egyetemista. Majdnem, hogy általánosan kijelenthető, ha valaki nem tanítóképzőbe megy, hanem egyetemre, akkor az középiskolában szeretne oktatni. Tehát 6 év. Persze jobb esetben, hisz akármennyire is kevés az érettségi ponthatár a sikeres felvételihez, (ami persze a munkaerőhiány miatt van) a hallgatónak egyszerre három szakkal megbirkóznia. A választott két tantárgy területtel és a pedagógiával. Az osztatlan rendszer lusta, méghozzá abból a szempontból, hogy egy adott tanári szak hallgatójának túlnyomó százalékában olyan órái vannak, mint az adott szaknak megfelelő BA-soknak. Ez valamilyen szinten érthető, de a legtöbb óra így teljesen irrelevánssá válik annak szempontjából, hogy milyen kvalitású szakember válik az emberből. Ez ahhoz vezet, hogy a fiatal felnőtt nagyon korán kiég. Sokan nem fejezik be a tanárit. Akik igen, azok persze hat év cumizás után szeretnének maguknak egy egzisztenciát kialakítani, így igyekeznek minél előbb munkába állni, igaz van, aki még csak nem is az oktatási rendszerben. Amire ki akarok lyukadni, hogy a fasznak van kedve PhD-zni? Nyilán senki nem akar kutató pedagógus lenni. Hagyják őt most már békén.Van neki így is elég dolga a sok hülye gyerekkel, tanári életpályamodellel, portfóliózással, szülőkkel. És ez teljesen érthető, de mocskosul szomorú. Olyan igazán dévényisen szomorú.

A kilátástalanságom most abból adódik, hogy én, mint sötét patrióta fasz, nagyon szeretnék valami hasonlóba kezdeni, de nem látom az alagút végét. Nem látom azt, hogy egy valódi egzisztenciával rendelkező indivídumként tudnám segíteni a közösséget. Nem tudom. Fáradt vagyok. Megyek tanulni.

KM

Egy kommunikáció- és médiatudományi tanulmány Magyarország gazdaságának, politikai klímájának és közhangulatának javításának érdekében egy alapvetően minden problémát és hiányosságot megoldó hipotézissel, melyhez fontos komponensek a filozófiai és szociokulturális háttértudás, az elmélyülés az egy egész évezredet felölelő magyar keresztény hagyományok ismeretében, az irodalmi posztmodern pragmatikai értelmezése és alkalmazása az élőbeszéd során valamint a spiritualizmus és a téli nap-éjforduló összefüggésének történelmi és vallási faktorai

Boldog Karácsonyt!

KM

Következő tanulmányunkban azt fogjuk taglalni, hogy milyen okok folytán ábrázolják úgy Jézus Krisztust, mint egy hipóval kimosott Conchita Wurstot.

Álljon eme helyen, és szolgáljon jelmondatául gyűlölködésemnek Apáti Bence mély humanizmusáról tett tanubizonysága - amolyan “balos” módon, kontextusából kiragadva, s a reláció karójába húzva - , miszerin

“...igyekszem tartani magam ahhoz, hogy aki jól láthatóan segítségre szorul, azzal lehetőleg nem foglalkozom...”

Valamiért azt, hogy én ellenzékinek tartom magam, úgy éltem meg egészen idáig, hogy egyfajta elit részét képzem. Ez most teljes mértékben megcáfolódott bennem. Elképesztő, hogy mennyi ostoba ember van, akik ugyan azon elv alapján gondolkodnak, mint a kormánypárti szavazók. Focidrukker politika van. Az, hogy mocskos Újpest nem tér el sokban attól, hogy Orbán egy geci. Az emberek nem gondolkodnak, mert kényelmesebb beállni valamelyik párt mögé. Miért is kéne kritikus gondolkodással hozzáállni bármilyen politikai párthoz? Ha te eldöntötted, hogy Diósgyőr, akkor mindenki más egy buzi. Ha eldöntötted, hogy MSZP vagy LMP vagy Mometum vagy bármi, onnantól kezdve mindenki más egy buzi. Bizakodással vártam a tüntetést. Vártam, hogy az elégedetlen polgárok közös erővel, kulturált körülmények között fejezzék ki elégedetlenségüket. A kulturáltság eleve nem jött össze. Kukákat borogatni aztán kurva fontos. Mi a faszom értelme van ennek a kisstílű vandalizmusnak? Valamiért azt gondoltam, hogy a szellemi és erkölcsi fölényünket fogjuk tudni majd felhasználni. Erre bazdmeg veszekszünk az első sorért? Mémet csinálunk a tüntetésből? Azt kántáljuk, hogy vedd le a sisakot, mert a franciáknak bejött és mert az milyen megható volt? Az ellenzék képviselői meglátták a kibaszott három perc hírnevet és úgy kalézolnak, mint valami szabadságharcosok? Kamu felvételeket készítünk, hogy a minimálisan megmaradt legitimitásunkat is elveszítsük? Mindenkinek kell a nyalás a csupor mézből. Nyilván. ’56-ot akarunk csinálni olyan emberekkel, akik nemhogy egy csepp vért, de egy havi jövedelmüket nem lennének hajlandók beáldozni egy sztrájk keretein belül. Röhög a kormánypárti sajtó az ellenzék pofájába; és baszki joggal. Nem kibaszott SBudget Kossuthokra lenne szükségünk, hanem Széchenyikre. Nem akarok politikai pártokhoz tartozni. Csak leégetnek. Kis alulról szerveződő csoportokra lenne szükség. Függetlenedni minden kapzsi, hírnév és hatalomhajhász politikustól. Közös erővel összeállni a hasonló ideológiában hívő embereknek. Mert ha felül a gálya és alul a víznek árja, attól még semmi szükségünk evezőlapátra.

KM

Néhány nappal ezelőtt, egy különösen melankólikus reggelen nagynehezen rávettem magam, hogy bemenjek az iskolába. A villamoson észrevettem, hogy Szegednek is lesz mélabús elnyúlt tekintetű szeme. Valami olyasmi mint a Deák Ferenc téren Budapesten, a Deák szeme, vagy mint Londoné csak ez éppen itt Szegeden. Gondoltam micsoda kormány mutyi már megint, és a fejemben már tapsolt is a gorilla szinte kissé már-már örvendezve vezető atyáinknak, hogy micsoda tehetség kell ahhoz, hogy banánhéjakat dobáljunk az egész ország elé, hogy polgárai megcsússzanak rajta de ne érezzenek semmit az esésből.

A szituáció a következő. Adott random srác, aki meg, vagy vissza akar szerezni egy lányt. Körme szakadtáig próbálkozik, de a lány nem adja magát. A srácnak minden ébren töltött pillanat rémálom, a lassan pergő percek csak pokoli képek sorozatai. Megőrjíti a gondolat, hogy szíve hölgye, hol, és kivel, és mit, és milyen pózban csinál, és hogy ő ez ellen nem tehet semmit. Önmarcangolás, az elmúlt idő emlékei, vagy a vágyott lehetőségek víziói megkeserítik a létezést. Az alva töltött időnél már csak a mindennapok könnyáztatta szürkesége rosszabb. A környezet, a barátok mind-mind azt harsogják “hagyjad tesó, nem éri meg, lépjél túl, tönkreteszed magad”. Az elfogadás, a kilépés a posványból persze nehéz feladat, ám hosszas gyötrődés után hősünk is elkezdi látni a fényt az alagút végén, majd belép a képbe a sátán. Ezen esetben Marozsák Szabolcs személyében, és elbasz mindent, amit az ember a lélek sötét útját végigjárva végül a napvilágra hozna. “Ó, mily csodás teazsúr!” - mondja hősünk, és kezdődik minden elölről.

Az élethazugságok kimeríthetetlen forrása a Facebook. Itt az ember mindenre talál gyógyírt, lehetsz szar ember, elhazudod, lehetsz egy repedt sarkú retek, elhazudod azt is. Mit történelmünk nagyjai ideológiákba hazudtak bele, te most megkapod, tessék csak tessék, épphogy csak olvasni kell tudnod, és tiéd a jackpot. Instant megváltás és instant önigazolás, kifogás és mélyfilozófiai magyarázat mindenre, proliknak, amíg a készlet tart. És az tart.

 Megfigyelhető az analógiája annak, hogy a különböző kulturális tartalmak, a fogyasztók hatására hogyan haraptak saját farkukba, fordultak visszájukra. Szinte már valami perverz gyönyört nyújt, hogy egy-egy Orwell, vagy Hamvas idézet, a kontextusból kiragadva hogyan is jelent homlokegyenest mást, mint természetes élőhelyén. De ne szaladjunk ennyire előre.

 A proli élethazugságoknak - szerintem nevezhetjük őket így, hiszen mindegy, hogy adott dolog eredetileg milyen mély kulturális kontextusban fekszik, kiragadva csupán az, ami az íróból is maradna egy kiadós lobotómia után - három csoportját különböztethetjük meg, melyek hierarchiába is rendezhetőek.

 Az első, az idézetként eladott, olcsó szar, pár szavas valami, minek alkotója nem is próbálja leplezni, hogy legyártásával saját penitenciáját próbálta elmismásolni, és volt olyan kedves, hogy az így megalkotott hazugságot másoknak is a rendelkezésére bocsátja. Két lélek egy hazugság árán, micsoda üzlet. Ez kulturálisan nem beágyazott, darabjai afféle proli mantraként mérgezik a közgondolkodást, van belőle lapos és hatos, kettes is, így mindenki legózhat kedvére. Ennél egy kicsivel magasabb iskola a sztárok idézetei. Ismert személyek jól csengő szarjai cipőkről, párkapcsolatról, amik paww, elhangzanak és a tömeg őrjöng. Híres ember, gazdag ember, könnyebb hinni neki, mint végig gondolnom az életem. Lájk és megosztás.

 A második szinten már-már az értelmiségivé válás lehetősége is kecsegtet. Nagy felelősség ez, gondosan idézőjelek közé zárni egy regény szívét, hogy aztán kontextus és értelmezés nélkül zabálja azt fel a buta tömeg. Így jut aztán kultúránk ebek harmincadjára, a legördülő függöny mögül utoljára az idézetek.hu integet.

 Világunkra talán a legnagyobb hatással a vallás, és a filozófia volt. Nincs is más hátra fosszuk ki ezeket is, hogy hátország nélkül végül ne legyen szilárd talaj, ahol az ember megnyugvásra talál. A recept a következő: vegyünk több ezer évnyi filozófiai, vagy vallási hagyományt, kaparjuk le róla a kultúrmázt, majd fetrengjünk, forogjunk benne, gondosan ügyelve arra, hogy hiányosságainkat az aktus végeztével az izmus vastagon takarja. Így lesz a végén a Tao a bosszú filozófiája, így lesz Buddha nihilista, így korbácsolom fel a tömeget zúgón morajló óceánná, így lövök tömegsírba embereket, majd süppedek bele korrupt létezésem puha, meleg paplanába. Némi humanizmust kérek rázva, nem keverve.

 A felvázolt három csoportnak, egy közös tulajdonsága van, mégpedig az, hogy létükkel mindig azt igazolják, aki megosztja őket. Mikor láttunk olyan shit posztot, melyben a buzinős “aki a hátam mögött magyaráz, az éppen elég közel van ahhoz, hogy kinyalja a seggem” idézet fölött a megosztó bocsánatkérő üzenete foglal helyet azok felé, akiknek valaha a háta mögött magyarázott? Nem releváns. A kép, és a rajta helyet foglaló szöveg alkotta művészi kompozícióba már nem fér bele az önreflexió, így jobb híján csak hazudozunk tovább.

BG

2-3 hónapja a párommal néztük a Gravitációt. Sandra Bullock egyedül marad az űrben. Az egész egy ilyen szimbolikus, megszületés-újjászületéssztori, 3D-ben király, egyébként egy teljesen átlagos OSCAR-film egyértelmű jelölőkkel és jelöltekkel, 7,8/10, tök oké. De valami nem hagyott nyugodni. Piszkált a gondolat: most tényleg azt látom, hogy egy férfi megmondja a kurva nagy „know-how”-t a Sandra Bullocknak mielőtt eltűnik meg meghal, arról hogy hogyan élje túl. De hát a nő is űrhajós, kapott kiképzést, nem tud túlélni, kell az önfeláldozó hős férfi, hogy egyáltalán boldoguljon? Miért van ez?

És…

Ami a legfélelmetesebb: miért gondolkodom ezen én pont így? Álljunk meg egy szóra… Zene állj! A Gravitáció egy szimbolista film. A magára hagyott ember/emberiség, magzati születés- és /vagy újjászületéstörténete. Ott a mondanivaló, el lehet vonatkoztatni a konkrétan látottaktól, még ha szerintem nem is kell nagyban ezt megtenni. De akkor mi történt? Miért nem tudok egy alkotást a művészeti értékért élvezni, mik ezek a zavaró gondolatok?

Elmondom. A gender-ideológia. Két bevezető kurzust is hallgattam az egyetemen a gender-relációk és a média valamint a kultúra viszonyáról. Lévén kulturális termék és médium  a film is, méghozzá tömeges, ezért természetesen a társadalmi nemekről szóló elmélet és annak torszülött fattya, a tudománnyá hazudott gender-ideológia a világ minden jelenségét a férfi-női ellentétre húzza fel, a nők férfiak általi elnyomatásával magyarázza PÉLDÁUL azt is, hogy egy nő egy férfitől kaphat segítséget egy film történetében. Mit nekünk narratíva, karakterek, karakterdinamika, narratív funkciók, ősi mítoszok, vagy hogy a Gravitáció akár a női autonómia és újjászületés csimborasszójaként is értelmezhető lehet?!

A gondolat magva a méreg. Nem csak a Gravitáció c. film kapcsán éreztem ugyanezt. A filmnyelv és a történetmesélés szándékos félremagyarázása annak érdekében, hogy az ideológia még egy fantomlábon állhasson, sátáni művelet. Példa: egy alacsonyabb nő, egy magasabb férfira felfelé néz a vásznon. A féri feje nagyobb, a nőé kisebb. (Az anatómia senkit nem érdekel.) Miért? AZÉRT BASZD MEG, MERT MINDENKI, AKI FILMET GYÁRT, AZ A NŐK ELNYOMATÁSÁBAN VESZ RÉSZT ÉS KITERJESZTI EZT A TUDATOS MANIPULÁCIÓT AZ EGÉSZ VILÁGRA! A TUDATODAT GYARMATOSÍTJÁK BASSZAD MEG, NEM ÉRTED?! ELNYOMÓ ROHADÉK FÉRFIAK!

Aha… (Gyuricza úr.) És akkor talán nem gyarmatosít?

Meglehet, hogy mindez, amit a gender ideológia mond, az igaz. Ez az egész tudati gyarmatosítás. Nyilván nem, de mint gondolkodó, fenntartom ennek a lehetőségét. De engedtessék meg szóvá tennem, hogy a tudati gyarmatosítás, nem csak a patriarchátus kiváltsága ezesetben. Az hogy én, a társadalmi nemek átfogó ideológiájának ellenzője emiatt nem tudok élvezni egy filmet, vagy úgy bármilyen kulturális vagy művészeti terméket pusztán szórakozásból, és ami még fájóbb, hogy a művészeti mondanivalót is leköpi ez a gondolat…

Köszi szépen…

LGy

Na meg is van kellőképpen önreflexív cím és az önreflexióra visszautaló mondat már rögtön a legelején. A posztmodernek már itt tapsolnak, kinyílt a tükörterem. Valójában nem erről írnék, nem is írnék semmiről. Írásképtelenségem az, ami megijeszt. Ha nincs miről írnod, írj arról, hogy nincs miről írnod, szaporítsd a szót, ostorozd magad, de közben elégedj meg magaddal, hogy te most alkotsz. Béna az egész. Mindegy. Az én aggodalmam az írással kapcsolatban az irrelevancia. Nem vagyok elég érdekes, amit írok abban nincsen mondanivaló, vagy ami a legrosszabb, hogy magamnak sem tetszene akkor meg aztán tényleg kár belevágni. Ez a félelem az, ami miatt még csak egy rövid kezdeményt írtam ide az Abstandra. Ott van a jó kiinduló gondolat, és elhatároztam a végpontot is. A második rész azért nem született meg, mert aggodalmam szerint a simán lehet, hogy a kezdet és a végpont közötti tartalom valójában csak „tartalom”, töltelék. Úgyhogy most itt van ez. Egy önvallomás terápiás céllal, hátha ez majd előre visz. Persze nem megvilágosodásért kiáltok, de valami ahhoz közeli jól esne.

Jól esne, de aggaszt a gondolkodásom: jó ideje attól félek, hogy butulok. Ez azt feltételezi, hogy valaha okos voltam és mondtam okosakat. Ha az sem volt, akkor ez a bekezdés tárgytalan, de mondjuk, hogy volt. Ha ez leépül, akkor az alaphiedelmek megerősítést nyernek: nincs írás. Ha nem butulok, akkor jó, de mi van, ha már nincs hova, ha minden kimondott gondolatom egy kínos csendbe torkollik (nullával osztás, tücsökciripelés)?

Most hogy megtörtént modern művelet is és a címen túl az önreflexióból az önkritikába átléptünk, célszerűnek tűnik visszafelé haladni továbbra is a témában és személyes vizeken maradni (utálom, nembaj). Azt hiszem, túl kevés dolog üti meg ingerküszöbömet. Ugyan Máté kolléga már írt erről hosszabban, vele mindenben egyet értek ezen a téren: április 8 után soha nem tapasztalt közömbösség fogott el az új kétharmad miatt, a HírTV visszafoglalása emelte meg igazán a pulzusom és hát a mindennapi életben is legyen szó filmről, játékról, olvasásról, bármiről a multitaskingba kell menekülnöm különben nem köt le az adott időtöltés. Megállni, írni, elmélázni, gondolkodni, hagyni, hogy átjárjon valami igazán fontos, spirituális, vagy csak valami, ami alapvetően nem faszság?! Ritka. Szomorú. Menjünk is tovább.

Hová?

Nem t’om. Alkotni valamit.

Mondjuk ezt:

„Kedves naplóóm! Akartunk menni egy vitaestre szerkesztőségszinten a múltkor (pont hárman) de kapott álláspont mellett kellett volna érvelni nem saját értékrendek szerint. Hagyjuk már. Így általános iskolában kell vitakultúrát tanítani, nem egyetemi vitaversenyt tartani.”

Mondjuk ezt.
„Egyre gúnyosabbnak érzem már magam. Mikor reagálok BG vagy Máté kolléga munkájára a lehető legőszintébben akkor meg attól rettegek, hogy iróniának vélik mondandómat. Cinizmusnak. Túl van tolva az irónia, bassza meg. A belterjes összekacsintgatás, a szalon akolmelege. Hányok. Slam poetry 90%-a. És persze hogy én vagyok a nevetséges, mert kevésnek tartom a kötelező aktuálpolitikai látszat-fricskákat vagy kussoljak, mert amíg nem olvastam a nyugat-üzbég feminista, transznemű hörcsügfluid faszomtudja kinek a művét addig ne alkossak véleményt, ne fogalmazzak meg kritikát, végül is csak a közönséged vagyok. Mert amíg a közönség magában nyilvánít véleményt az ugye nem kritika és akkor bizonyára egyet ért velünk, de ha egyet nem értésének hangot ad akkor már a kritika a személyünk ellen irányul MINDIG és nem a produktum ellen és irigy mindenki és ők gyűlölnek, de ha egyet értenek, akkor meg hát mégis el lehet kussolni egyébként mert én vagyok a művész, de azért mondj véleményt, mert tényleg érdekel, de várj, mert leszarom, mert a telepi ragacsos fűtől megvilágosodtam már és kurva anyád a „panel-woodstock”… egyre kevésbé tudom hová is tart ez a gondolat. Mindegy, végül is a slam poetry számomra jelenleg egy olyan téma, mint a friss borsó: később kifejtem. (Megjegyzés: a kurva szar szóvicc a slammerek kedvéért van itt, most lehet csettintgetni.)

Be is fejezem itt. Kellőképpen csapongok. A következő jobb lesz.
„Köszönöm. Tízezer.”

A terápiás ülésnek mára vége. Most már lehet írni*.
*Itt a művésziesség kedvéért az „írni” elé mehetett volna egy (s) és akkor még bulvárosodhatna is az olvasóközönség.
Önreflexióval zárok, keretes a szerkezet. Fasza. Taps vége, lehet zuhanni, magunk körül forogni.

LGy